Jót tesz a korán kelés, csak úgy áramolnak a világmegváltó gondolatok, amelyeket, végül is, másokkal is közölhetőnek, megoszthatónak ítéltem. :)

- Kellene ide néhány emotikum. -

Szóval úgy kezdődött, hogy tegnap, az évben először, kivonultam a Víz közepére egy gumimatraccal. És csak én voltam, a Víz, a dombok, a táj, a hattyúk, a kócsag, a kacsák és az ugráló halak. Némi népség is volt, de kellően távol. És gondolkoztam. Mondhatni, Istennel voltam. Még hívőségem idején voltak ilyen reggeleim, nappali időtöltéseim, (meg aztán később is), amikoris arra helyeztem a hangsúlyt, hogy az életben egy kicsikét ne az én szájam járjon, hanem hallgassak. Hallgassam a szél, a természet, és a halk, szelíd hang szavát...

És megértettem, hogy a problémáimat tulajdonképpen én magam okozom a rossz hozzáállásommal. No, nem a külső tényezőket irányítom, mint egy sötét játékos, hanem az érzéseim okozzák a gondot, úgy, ahogy átélem. Hiszen nem az ÉN munkám, tevékenységem, gondolataim, intézkedésem, sürgésem-forgásom az, ami nekem és kis családomnak a helyzetét alakítja, és a jó dolgokat megteremti. Nem az ÉN felelősségem, hogy mindent megoldjak és intézzek, és mindenki jól érezze magát, esetleg önfeláldozó közbenjárásom mellett.

Kárrierrrem kezdetén még nagyon értettem ezt a dolgot. Hiába próbáltak kedves főnökeim bevonni a munkaügyek felelősségi és érzelmi részébe, bárgyú mosollyal ellenálltam. Ez nem akadályozott meg abban, hogy a maximumot nyújtsam, és a lehető legjobb munkákat tegyem le az asztalra. De éreztem és éreztettem, hogy nem az én dolgom, hogy aggódjak az Ügyek kimenetele és alakulása miatt. Az én dolgom csak annyi, amennyi a munkaköri leírásomban szerepel, vagy akár egy kicsit több, amivel előmozdíthatom az össztársadalmi érdekeket. De nem kell úgymond "involválódnom" személyesen. Persze ebben segített az akkor még intenzív evangélizációs csoportbeli élet, ami munkahelyen és azon kívül mint főfőfőfő prioritás zajlott.

De mostanra elfelejtettem ezt. Nehéz távol tartanom magamtól érzelmileg a világ,a család, az ügyfél, a barát, az ország stb. összes búját, baját. Pedig muszály lenne.

Ahogy ottan ringatództam, a hálától könnyes szemekkel a béna matracon, a távoli hangokat a víz tisztán közvetítette. Egy vénasszonyoknyarabeli néni így kiáltott úgy párkilométernyire: Hát mivel érdemeltük mi ki ezt a  gyönyörű időt?! És igaza van. Semmivel. Ez a lényeg. Nem erővel, nem hatalommal. Kegyelemből. Mindig, minden kegyelemből van. A mi hozzájárulásunk az eredményhez egy kis légypiszok, fika, túró, stb. Isten teszi, ő adja. Ebből kell(ene), hogy származzon az a sokat emlegetett belső béke, nyugalom, nyugodalom, aggódásmentes kibeszélhetetlen öröm... Nem a tetteink/cselekedeteink juttatnak az égi országba, és nem feltétlenül ezek juttatnak előbbre az életben. Minden csak az isteni jóság, kegyelem eredménye. (Gondolom azt mindenki tudja, hogy ennek az elvnek az elfogadása nem jelenti, hogy passzivitásba kell/szabad vonulnunk.)

Hogy-hogy nem, a Filippi levélen aludtam el, aminek egyik sokat emlegedett gondokkal foglalkozó része csak megerősíti ezt a vonalat. Nem a mienk a gond, annyi dolgunk van, hogy könyörgéseinkben mondjuk el az Égi Apunak, és Jézus Úrnak. Ettől kezdve ő kezeli. Mi meg csak tesszük a dolgunkat. De aggódni már nem szabad, nem kell. Várjuk a megoldást.

Persze volt olyan versenyző is, aki kicsit másként állt hozzá a kegyelemhez, ott a víz színén, a távoli vitorlásában, fennhangon mobiltelefonálva. (Hogy lehetett ott vétel? De volt.) Ő nem élvezte az ingyen kegyelmet, az ajándékot, hanem a szép idő, víz, csend, nyugalom ellenére idegesen mobiltelefonált, intézkedett némi adósság, ügyvéd, végrehajtó és lízing ügyében. Na, ez az, amit sem egy hitre még nem jutott, sem egy hívő embernek nem ajánlott csinálni. Legalább élvezze, amije van! A pénze után fusson, miután partra ért!

Szóval ennyi, most már csak meg kéne valósítani a tanultakat. Nem belefolyni érzelmileg, csak csinálni, és derűsen élvezni, várni a kegyelmet, és reménykedni, bízni Istenben, az ígéretekben. Feltétlenül.

Először is magyarázkodással kezdem. Nem volt időm... meg leginkább ihletem írni. Vagy kedvem. Szóval úgy befelefordulgattam közlés terén, és sokmindent csináltam, amit muszálllly is volt. Ez valahogy összefüggött, a sok tennivaló, gond, megoldandó feladat elvette az energiáimat a közléstől, és ezért nem is nagyon beszéltem, csak a közvetlen családdal. Meg a munkakapcsolatokkal. Talán most a tavaszi tisztítókúra után újra lesz kedvem/ihletem/energiám leírni, ami így foglalkoztat.

A Jackson téma úgy alakult, hogy DVD-n megnéztem néhány, Michael Jackson életével foglalkozó filmet. Ezekből az derült ki, hogy az ürge nem csak tökéletes zenész, táncos, showman, apa, főnök, barát és amúgy ember volt, hanem még Istentől származtatott küldetéstudattal is rendelkezett, és erre alapozta tevékenységét.

Hihető a sztori a filmek alapján. Mármint, hogy tényleg úgy viselkedett, ahogy bemutatták. Mindig szerényen. Egyik zenészének azt mondta, hogy akinek ilyen nagy tehetséget adott Isten, az csak szerényen viselkedhet, mert különben elveszítheti, amit kapott. Elég komoly hívőnek tűnt, a God bless you, Bless you, és a L O V E csak úgy röpködött a szájából. Az utolsó, meg nem valósult turnéről szót az egyik filmgyűjtemény. A kiválasztott zenészek és táncosok mintegy hipnózisban, teljesen felfokozott érzelmi állapotban dolgozták végig a próbasorozatot. Azt mutatták be a filmben, hogy hihetetlen inspirációt jelentett számukra Michael, de fordítva is, a sztár is merített az emberei tehetségéből. Meggyőződése volt, hogy a show bemutatása Isten akarata, az ő küldetése, és azt az üzenetet kell átadnia, amit egész életében próbált szolgálni, és ami a toleranciáról, a világbékéről, a környezetvédelemről és a határok feszegetéséről szól.

Valahol azt is mondta, hogy az ő tehetségének bemutatásán, és a tökéletes shown keresztül a nézők is felismerhetik a saját talentumukat és megérthetik, hogy azt hogyan kell kamatoztatni, felhasználni.

Nagyszerű filmek voltak, tele hihetetlen energiával, tökéletességgel. Azt ugyebár nem kell mondanom, hogy tényleg minden tökéletes volt, e született zenész szájából a próbák alatt sem lehetett hamis hangot, vagy tévedést hallani. Ha a koreográfiában megakadt, akkor ezerszer bocsánatot kért, hogy ugyebár, ezért van a próba, hogy az előadáson majd minden klappoljon.

Elbűvölt. Elhittem. Megkönnyeztem.

Egy szomorú tanulságot azonban le kell szűrni ezek után. Tudható, hogy ezen a próbasorozaton úgy vett részt, hogy rengeteg serkentő szert fogyasztott. Ezért nem tudott aludni. És mivel nem tudott aludni, altatókat szedett. A halálos adag altatót is állítólag önmagának adta be, bár ezt a gyanusított orvos állítja.

A film után az a teóriám, hogy szinte mindegy, hogy az orvos adta be, vagy önmaga. Szerintem abba halt bele, hogy nem vette észre, hogy a tehetsége és az adottsága korlátok közé van szorítva. A fizikai teste korlátai közé. Értem, és láttam,  hogy minden próbára úgy akart bemenni, mintha az előadásra ment volna, ez viszont iszonyú energiát igényelt. Az egész stáb elképesztően fel volt spannolva a jelenlétében. Egész éjszakás megbeszélések is voltak, ahol minden szakember itta a szavait. Ott is énekelt, szerepelt, inspirált. Ezek az erők már nem voltak benne a fiatalnak csak testsúly alapján értékelhető testben. Úgy gondolta, hogy isteni küldetése felmenti őt a fizikai korlátok alól.

Hát nem. Ez a tanulság.

Az egyik. A másik ugyanilyen fontos. A környezetében nem volt egy ember sem, aki ezt megmondta volna neki. Azt hiszem azért, mert mindannyian elhitték, hogy neki sikerül. És hogy mindenben, mindenkor neki van igaza. Az orvosa és a barátai egyben rajongók, hódolók voltak. Szóval kell a kontroll, még akkor is, ha valakinek akkora tehetsége és küldetése van, mint Michael Jacksonnak. Kontroll nélkül biztos a tévedés. Az ember az ember.

(Nem akarom az életét elemezgetni,  nem avatom szenté, és nem akarok pálcát törni, dönteni, kinyilatkoztatni. Számomra hihető volt, ez a véleményem. A negatív hírek általában nem igazolódtak róla, de a házasságai körül sok a homály. Erről is van egy teóriám, valószínű, az életben ki nem derül, igaz-e. A tanulság az akkor is érvényes.)

Én utálom, megutáltam a hitzsargont vagy keresztény szlenget, vagy szektás tolvajnyelvet. Megutáltam az álszentsége, üressége, kettős jelentése miatt. Szeretik a hívek hangoztatni, hogy az Újszövetség alapján kell nekik így beszélni, mert csak dicséretekben és zsoltárokban, és csak ami ékes, arról kell gondolkodni, meg a nyelv gyümölcse, meg a beszédéről ismerték meg az áruló Pétert.

Pedig csak a sekélyes szókincs és a beteges ragaszkodás a csoportnormához váltja ki a jelenséget.

De. Azonban. Ám.

Tulajdonképpen, ha valaki jóhiszeműen használja, és a krisztusi munka útjába ezzel semmiféle akadályt nem gördít, akkor minek akadékoskodom én, ugyebár. Hiszen, ha azt állítom, hogy nem fontosak az ilyen kifejezések, akkor már miért fontosak nekem, hogy valaki ne használja őket. Szóval igen, minden relatív. És nem szabad nekem se fönnakadnom a rossz beidegződés miatt egy őszinte ember hitgyakorlásán. Ez a mai álmatlan éjszakám eredménye.

Aztán a főként megutált karizmatikus varázsszóra terelődtem, ami a kenet. Ezt a szóhasználatot úgy szoktam kifigurázni, hogy mi a túróról beszél az illető, a nőgyógyászatról? Mi köze az orvosi praxishoz a hitnek? Vagy esetleg egy kenyőcsre utalhat a beszélgetőtárs, ami gyógyszertári, vagy bótti. A kenet szó sajna arra van használva, hogy egyik hívet a másik fölé helyezze, önkényesen isteni támogatást hazudnak általa.

Amit eredetileg jelent ez a csúf kenet vagy "annoiting" a korabeli zsidóság szertartásai miatt, az nem más, mint felhatalmazottság. A "felkenés" szertartása ugyanis speciális olajkeverékkel történő valós kenegetés útján zajlott, ez jelezte a felhatalmazás megadását bizonyos feladatok végzésére. Manapság az ilyesmihez csak szóbeli vagy minősített esetben bizonyos formalitásoknak megfelelő írott meghatalmazás szükségeltetik, a kenet helyett esetleg egy pecsét kerül, no nem a meghatalmazottra, hanem a papirosra.

Tehát úgy kell érteni a Biblia szerinti felkentséget, hogy felhatalmazottság. És azt hogy kell érteni, hogy "kenet" van valakin, vagy egy beszéden? Merthogy valami van, (csak nem az igazi. De, ebben az esetben az igazi van, csak mi a neve.) Tudjuk, hogy igenis van valami néha az embereken/nek/ben, ami különlegessé teszi őket, amitől amit tesznek, mondanak több lesz, mint a hétköznap tapasztalt hasonló cselekedet, szó. És, mi a megoldás?

Úgy gondolom, az erő. A hatalom. Jézus mondta a tanítványoknak, hogy részesedjenek az erőből. Jézus hatalommal beszélt. Jézus megérezte, hogy erő áramlott ki, amikor a vérfolyásos asszony meggyógyult. Tehát amin kenet van, az nem más, mint valami, ami az isteni erőből, hatalomból részesül. Az ilyet bárki megérzi. Van, valami természetfölötti, ami hozzáadódik a természeteshez, az emberhez, az emberihez. A kenet nem "Isten jelenléte", hanem Istenből/től származó különleges erő, ami köthető emberhez, helyhez, alkalomhoz. Amitől olyan "tökéletessé" lesz bármi és minden. Különleges pillanat. Jézus azt mondta, hogy akarjuk, jussunk hozzá. Jelenleg Isten Szelleme közvetíti. Állítólag, csak akarni kell...

Az egyik az, hogy miért nem hiszi el az ember, hogy az a jó neki, amit Isten tanácsol? 

Merthogy mindig azon bukunk el, (bűnözünk, vétkezünk), hogy úgy gondoljuk, hogy adott helyzetben okosabban tudunk dönteni. Vannak nagyon népszerű területek, ilyen például a szexualitás. Isten tanácsa, hitem és véleményem szerint, a teljes életre szóló monogámia. Manapság azonban ez nem divatos. Valamiért nehezebbnek látszik, főként a tapasztalatlan ifjak körében, dolgozni egy kapcsolaton, mint elkezdeni egy újat. Nehezebb elköteleződni, mint bizonytalanságban lenni.

Természetesen, az én véleményem az, hogy Isten tanácsai csak híveknek valók. Mert ha egy-egy ilyen útmutatást betartani választana is egy Istent amúgy el nem fogadó ember, az valóban terhesnek és nehéznek bizonyulhat egyéb tanácsok, feltételek megtartásának hiányában. Na, ez elég bonyolultra sikeredett. És egyébként se minden esetben igaz, mert lehet jó eredménye Isten útmutatásai közül egy-egy elfogadásának is.

A másik ilyen frekventált terület a pénzügy. Hát, ez egy kényes terület. Vannak hívek, akik néha megengednek magunknak egy kis harácsolást, néha meg számon kérik a másikon, hogy nem adakozik. Pedig a jobb adni mint kapni, igaz.

A másik kérdésem egy nemrégiben olvasott bibliai részlettel kapcsolatos. A 2.Királyok 12.1-17-ig van. Egy kis részlet a Bibliatanács féle fordításból:

Az érdekes az, ami ez után történt, ez a téma teljesen mai is lehet.

"2Kir 12,8
Ezért Jóás király hívatta Jójádá főpapot meg a többi papokat, és megkérdezte tőlük: Miért nem javíttatjátok ki a templom rongálódásait? Ezután nem tehetitek el ismerőseitek pénzét, hanem oda kell adnotok a templom rongálódásainak javítására. 

2Kir 12,9
A papok beleegyeztek, hogy nem teszik el a népnek a pénzét, de a templom rongálódásait mégsem javíttatták ki."

A király parancsa ellenére elsikkasztották a papok a pénzt. Ilyen egyszerűen. Erre a király nem kezdte a fejüket venni és nem vonta őket felelősségre, hanem kialakított egy ellenőrzési rendszert, így aztán ha hosszú idő alatt is, de ki lett javítgatva a templom.

Én ezt nem értem. Miért nem kérte vissza a papoktól a pénzt? Miért kérte megint a népet, hogy adjanak a perselybe (mellesleg itt lett föltalálva a templomi persely, ahogy én látom)???

Mit akar ezzel Isten nekünk megmutatni? Hogy Jóás gyenge kezű uralkodó volt? Vagy hogy ugyanígy kell hozzáállni a sikkasztás kérdéséhez, és a megoldást keresni, nem a felelőst? 

Én erre az utóbbira tippelek. Viszont ezt nagyon nehéz megemésztenem. Az igazságérzetem azt diktálja, hogy aki sikkaszt, az térítse meg a kárt, és ne a "károsultak"nak kelljen kipótolni a hiányzó részt. Aztán lehet, hogy az is benne van a dologban, hogy a papok azért sikítottak, mert a nekik járó összegeket hosszú időn át nem kapták meg. Ebben az esetben van egy érthetőségi faktor a történetben. És amikor már eleget tettek el, akkor a király úgy gondolta, hogy itt az idő gátat szabni a további kellemetlenkedésnek. Régi vicc, hogy az ellenőrzést sose pótolja a bizalom. Ha valakinek a körmére néznek, nem fog tévútra kerülni. Ha viszont szabadon van hagyva az alkalmazott, előbb-utóbb disznóságokba keveredik. Lehet, hogy Jóás magára vette a felelősséget? Hogy belátta, hogy ő szúrta el az elején? 

Ilyeneken gondolkodom.



Vannak nehézségeink. Hiába vagyunk keresztények, az élet nem lett habostorta. Vannak kudarcok, nehéz időszakok, betegségek, szerencsétlenségek... próbák. Miért kell az evangéliumhirdetőknek becsapni a hallgatóságukat? Miért ígérnek az Istent keresőknek gondtalan életet és folyamatos problémamegoldást? Az égi ország nem földi boldogságot jelent, be kell látnunk. Az Isten országa bennünk van, de ez csak belső békét hoz, nem külsőt.  A világ nem változik, maximum kissé gonoszabb lesz, az ördögök továbbra is az emberek pusztulására hajtanak.

A napi jócselekedetekkel nem lehet földi békét és problémamegoldást vásárolni. Hiába lesz "jó" ember valaki, a sorsát ez nem befolyásolja automatikusan és rövid távon. Ráadásul a Bibliából mintha az lenne kiolvasható, hogy nem garantált a földi siker a jótékonyság, rendesség, tisztesség és egyéb ilyen nyalánkságok napi szintű megvalósítása esetén se. Jób könyve is erről szól. Azt hiszem, mostanában értettem csak meg. Persze, a Prédikátorban is jórészt ez van. Az, hogy valaki féli Istent, meghozza a várt jutalmat, de biztonságosan majd csak a földi halálunk után.

Megtévesztő lehet, hogy azért mégis sokszor tapasztaljuk, hogy a hívő emberek földi jutalomban is részesülnek. A bizalom sokszor hasznos, Isten megsegít. Vannak, akiknek olyan élet adatik, hogy kevés gondjuk van, élvezik, amit Istentől kaptak.

Más pedig, a sok jóság ellenére (vagy épp azért?) sok nyomorúságot kap a nyakába.

Mindazonáltal, hosszútávon mégiscsak az istenfélő életmód válik be. Lehet, hogy valaki mártírként végzi, bár manapság nem divat az ilyesmi. Szóval nem tudunk semmit se. Nem is tudhatunk.

Nekem azért sok okom van a hálálkodásra. Hisztizek és valahogy elsétálnak a hegyek előlem. Na jó, jönnek másikak. De azt hiszem, hogy Istenem meghallgat, megkönyörül rajtam. Ezt kívánom másoknak is.

Unom! Unom! Unom! Miért kell mindenért, mindennel és mindenkivel küzdeni???? Miért nem működnek a dolgok maguktól, és miért nem tartják be az illetékesek a szabályokat? 

A közszolgáltatók meglopnak, ha nem figyelsz oda, a hivatalnokok nem teszik a dolgukat, ha nem jársz a nyakukra. Ha végre elértél valamit, újabb nehézségek támadnak. Azt hiszem, hogy ez csak a posztszocialista Magyarország sajátja, mármint hogy semmi se működik úgy, ahogy kéne. Olvastam nemrég egy okos embertől, hogy őszerinte ez a hadiállapot a kapitalista rendszer velejárója, és ezt akartuk, akkor meg minek panaszkodunk. Hát nem hiszem, hogy ezt akartuk. Inkább azt akartuk, amit Ausztriában, Svájcban, Hollandiában és Németországban (Nyugat) láttunk. Hogy roskadoznak a polcok az áruktól, hogy rend van, tisztaság, mindenki tudja, hogy mi a dolga, az eladó nem  engedi meg magának, hogy ne mosolyogjon. A munkaidő után hangulatos éttermekben, sörözőkben beszélgetnek és vacsiznak az emberek. Vannak lehetőségek, és mindenki számára hozzáférhetők. Azt akartam, én legalábbis, amit Petra mesélt nekem, a német lány. Felvételizett az egyetemre, és ösztöndíjából albérletet fizetett. Kicsit dolgozott mellé, és kocsit vett, amivel szabadidejében Magyarországra jött a szerelméhez... Én ezt hittem, hogy ez a kapitalizmus. Meg az, hogy aki rendesen dolgozik, az rendes házban/lakásban él, és van pénze a hobbijára.

Ez persze régen volt, és nálunk amúgy se működött volna. Plusz most "válság" van, ami magyarázat lehet arra, hogy az emberek meglopják, becsapják egymást? 

Aztán arra gondoltam, hogy az élet küzdelem. Jézus is ezt mondta. Ha nem vagyok hajlandó megküzdeni a dolgokért, akkor ugyan kényelmesebb lesz az életem, de nem lesznek eredményeim. Most, a zaklatott, harcos hétköznapokban arra vágyom, hogy hazamehessek az anyukámhoz, ahol nyugalom szigete van a többi dologhoz képest. Erre gondolok, és jó érzés járja át a torkomtól a gyomromig terjedő tartományaimat... Na ja. Csakhogy ezért a nyugalomért is megküzdöttem valamikor. Azért van meg most. Elfogadtattam magam és elfogadtam. Előtte csupa harc volt a család is... És ráadásul, most már én vagyok az anyuka.

Mondhatja valaki, mármint keresztényként, hogy az ördöggel harcol, ami részben, sok esetben igaz is. De egyébként az ördög vagy ördögök csak egy részletei a problémáknak. A másik fele a saját tökéletlenségünk, illetve az emberi butaság és lustaság.

"Jn 16,33
Ezeket azért beszéltem el nektek, hogy bennem békességetek legyen. A világban szorongatástok lesz, de bízzatok: A világ legyőzve [áll] alattam.”  
 

Csia szerint. A szorongatás vagy nyomorúság nekem ezt jelenti: a folytonos küzdelmet, a harcot, a békesség hiányát. Igaz ez hitre, életbeli eseményekre egyaránt. Ábrahám, Izsák, Jákob, Dávid király végigküszködték az életüket, mire nyugalmat találtak. Viszonylag. (Dávidnál ez a nyugalom nem sok pozitívumont szült... lásd Bethsabé elcsábítása unaloműzésként.)

Ez a világ nem tökéletes, a benne lévő emberekkel, gondolatokkal együtt. A küzdelem egyrészt a könyörgés, imádság során folyik, mert meg akarjuk érteni, át akarjuk látni, hogy mi folyik. Isten segít, ha kérjük. A könyörgés nagyon sokat változtat a dolgokon, főleg ha nem hagyjuk abba, és évekig tovább visszük. Ha nincs küzdelem, nincs győzelem se. A győzelmet mindenki szereti, de az odavezető út nem látszik kellemesnek. Mindegy is. Más választásunk sokszor nincs. Mert ugyebár, a visszavonulás, passzivitás nem alternatíva. Legalábbis ha komolyan gondoljuk a kereszténységet.

Tudjátok mi a legnehezebb a felnőttségben? A szabadság. Amire gyerekként úgy vágytam. Eldönthetem, sőt el kell döntenem nap mint nap, hogy mit csinálok, mivel töltöm az időmet. A hitéletben ugyancsak az én dolgom, hogy mit, hogyan tegyek. Nagyon könnyű ehhez képest mindezeket a döntéseket feladni, és másra hárítani. Például csatlakozik az ember egy vallásos közösséghez,(ez is egy döntés ugyan), aztán minden téren követi az ott előírtakat, javasoltakat. Hogy mit értek ez alatt, szerintem sokaknak világos. Például azt prédikálta a pásztor/lelkész/atya, hogy attól leszek frankó hívő, ha minden reggel öt miatyánkkal/egy óra bibliaolvasással/misével/hálaadással stb. kezdem a napot reggel öttől hatig. Ez az időpont elég komoly áldozatot igényel, de ha legalább minden másnap sikerül az emberfiának végrehajtania a lelki gyakorlatot, akkor már nagyon jól érezheti magát, hiszen jó kereszténynek bizonyul.

Pedig nem is olyan biztos. Önmagunkat fölspannolhatjuk ilyen "önként vállalt" feladatok végrehajtásával, de egyáltalán nincs garantálva, hogy égi jutalmat nyer önkínzó tevékenységünk.

Nagyon nehéz továbbá a felnőttlétben, hogy az embernek nincs lehetősége arra, hogy apura és anyura hárítsa a feladatait. Sőt, most már mi vagyunk az apukák, anyukák, főnökök, akiknek döntéseitől mások élete függ.

Erre nem nagyon vagyok felkészítve. A posztszoci világban a mi generációnk elég szerencsétlen, hiszen gyerekkorunk az úttörő- és KISZ-mozgalom jegyében telt, amikor még minden meg volt határozva, minden léptünkre volt kötelező recept. Jövőképünk nagyon szűk keretek közt volt alakítható, kényszereink sajnos beépültek. Aztán jött a rendszerváltás, és azok, akik ki tudtak törni a belső láncok fogságából, nagyon hamar meggazdagodak, hatalomra kerültek.

A többiek, a rabok, nap mint nap küzdenek ezzel a kínnal, hogy nem tanultuk meg hogyan kell, aztán mégis muszállly csinálni.

És feltámadtak a rafkós önjelölt próféták és vezetők, akik "jóságosan" felvállalják, hogy az elbizonytalanodott népeknek irányvonalat ajánlanak, de tulajdonképpen csak a belső rabigánkat hazudják szabadságnak, miközben maguk fűznek láncra bennünket.

Itt van az ember jóval túl a harmincon, és még mindig bizonytalankodik. Melyik "istent" kövessem? 

A Bibila Istene a jó válasz, de őt követni sem lehet felnőttség nélkül. Nézzük meg Jézust, hogy a tanítványaitól mit várt? Hányszor de hányszor fakadt ki rájuk? Hogy lehet, hogy féltek a viharban? Mért nem adtok enni ti a sokaságnak? Miért nem értitek meg az égi országra vonatkozó dolgokat? 

Aztán elküldte Isten szellemét. A láthatatlan, érinthetetlen zúgó szélvihart, semmiből fellobbanó, majd a fizikai világból újra a többedik dimenzióba visszahúzódó tüzet... Hogy éljünk vele. És tudunk? Egy frászt. Ennek ellenére rá kell lelnünk a kulcsra. Hol húzódik meg a saját döntésünk határa és hol kell a Szellemre hallgatni, és legfőképpen hogyan? 

Isten nem hazudik. Meg kell lenni a megoldásnak is. Csak semmi görcs, hiszen Krisztus igája könnyű és édes. De a saját korlátainon át kell lépni. Ez a legnehezebb, nap mint nap, legalábbis nekem. Minden feladatomnál úgy érzem, jóval az erőmön felül teljesítek, ha nem lenne hitem, vagy nem lenne kényszer, már rég összeomlottam volna. Sokszor a felkelés is nehéz. Másoknak is? Nem merem megkérdezni.

Köszönöm az érdeklődésedet, és bocs, hogy nem aktivizáltam magam blog ügyileg. Semmi baj nincs, sőt, nagyon klasszul telt a nyár. Csak élveztem a jó időt, a természetet, az emberek társaságát, akikkel együtt voltunk. Közben persze sok tűnődni-való is akadt. Például az, hogy korábbi elképzelésemtől eltérően megnyugtató felismerés részese lettem, azazhogy igenis léteznek nagyon kedves, normális, nyitottan gondolkodó és valóban az Urat kereső keresztények! A fórumon-neten olvasgatom őket, és örülök. Nem baj, ha nem értek mindenben egyet mindenkivel, de legalább az alapok azonosak. Hogy ezt mire tudom felhasználni, még nem világos, hiszen az egyéb kötelezettségeim miatt az általában estére vagy hétvégére szoruló közösségi életben nemigen tudok részt venni, csak így, virtuálisan.

De az biztos, hogy megnyugtat a tudat, hogy nem minden keresztény vallásos, bigott, törvénykező idióta! És ez felekezettől függetlenül jellemző egyesekre.

Az utóbbi években volt, hogy keresztényekkel próbálkoztam, barátkozni, dolgozni. Sajnos mindegyik eset nagy csalódással teli tanulság volt. Azaz meg kellett állapítanom, hogy a rossz tanítások, rossz beidegződések miatt a keresztények egy része pocsék munkaerő. Azt hiszik, elég "hitből megvallani", hogy meg tudnak valamit csinálni, és csinálni nem kell. Nem volt tőlem szándékos, hogy mindezek a személyek a Hit gyülekezetében szocializálódtak, de hogy ott valami nagyon nincs rendben, az biztos, mert a normális hétköznapi gondolkodásmód helyébe egy teljesen agyament "hit"-nek hazudott pótlék lépett.

De, mint mondtam, most már látom a fényt az alagút végén, mert látok normálisakat is. Ha meg valódi istenfélelem van, az bizony jó reménységet ad arra, hogy Isten tud vele valamit kezdeni!

Azt is hallom, tapasztalom több irányból, hogy egyre több keresztény hiányolja azt a mai napság aktuálisnak érzett kapcsolatrendszert/közösséget/együttlétet, ami több a szokványos dicséret-prédikáció-ima-adakozás-dicséret gyülekezeti alkalmaknál. És ez az igény egyes helyeken már megoldásokat is eredményezett. Tényleg hurrá.

Abban jelenleg bizonytalan vagyok, hogy azok a hívek, akik ragaszkodnak a bevett szokásaikhoz, tradíciókhoz, vallásos eszme- és szabályrendszerükhöz, meg tudnak-e változni, illetve kell-e egyáltalán ezzel foglalkozni, hogy megváltozzanak. Az a valószínű inkább, hogy új borhoz új tömlő. Azaz ha most valami teljesen más következik a kereszténység korszakában, akkor arról a legtöbb vallásos le fog maradni. Nem tudjuk, hogy ez érinti-e a megmenekülésüket, ez teljesen kívül van a kompetenciánkon. De nem is ez a feladat. Hanem az, amit mindenkinek egyenként kioszt az Úr. És egyénenként egyenesen előre nézve kell haladni, saját céljaink megvalósítása felé, úgy, ahogy Pál is, Jóel is írta, nem szabálytalankodva, nem letérve a pályánkról, nem a szomszédot lökdösve, csak céltudatosan végig a pályán a teljes győzelemig.

Jóel. 2,7
Száguldoznak, mint a hősök, felhágnak a kőfalakra, mint a bajnokok; mindegyik a maga útján halad, nem bontják meg soraikat. (Károli)

1Kor 9,26
Én tehát nem céltalanul futok, hanem egy határozott cél felé. (Egyszerű fordítás 2006)

Daniel Kolenda júniusi szösszenete komoly gondolkodás-feladatot jelentett nekem. Nem fordítom le a művet, a CFAN oldalon angolul friss tanításként meglelhető. Szóval arról írt, hogy kinek mi a rendeltetése, dolga, mi az Isten akarata az életünkben. Azt hiszem, jóformán minden ember, világnézettől függetlenül, eljut arra a pontra egyszer, ha máskor nem, hát pályaválasztáskor, hogy eltöprengjen az élete célján. Mivégett vagyok én itt? Mi az életem célja? Hol és hogyan lehetnék hasznos... önmagamnak, családomnak,  a társadalomnak. A modern keresztény egyházakba betérőknél ez az útkeresés tetéződik egy jó adag istenakarata kereséssel és úgymond, "szolgálat" kereséssel. Azaz egyházi funkció kereséssel. Hiszen a Biblia azt írja, hogy minden egyháztag egyben egy "testrész" is, és mint ilyen, hasznos funkcionárius az egyház egyetemleges testében. Ahol ez a kérdés enyhe túlhangsúlyozásra kerül, (hogy íly csúf passzív szerkezetet használjak), ott a keresztények kétségbeesetten keresik a helyüket, mondván, keresik Isten akaratát. Azt gondolom, erre a mozgalomra válaszul született meg Daniel írása. Az emberek egy részéről azt állítja, hogy tudják, mi az égi rendeltetésük, míg a másik részük egész életükben ezen rendeltetés után kajtat, vagyis "keresik" azt, hogy mit csináljanak, ahelyett, hogy valamit csinálnának.

Aztán egy érdekes példát említ, a tanulmány első részében, miszerint a vasaló hálózati csatlakozójáról egy gyerek is könnyedén megmondhatja, hogy hova való, ha látja a közelben a fali dugaljat. Vagyis az olyan embernek, aki nem tudja, hogy hol a helye, azt javasolja, hogy azon gondolkozzon el, hogy hova illik be. Ez egy jó és ésszerű tanács,amit azzal tetéz, hogy megkísérli arról meggyőzni a keresztényeket, hogy Isten akaratának teljesítése nem feltétlenül kínszenvedés. Nem lemondás. Nem önmegtagadás. (Kétlem, hogy ezt sokan el fogják neki hinni... hihihi.) Hanem, azt a tevékenységet javasolja Isten akarataként elfogadni, amiben az egyed jól érzi magát. Amitől borsódzik a háta, ami izgalommal és örömmel tölti el, amit, amikor végez, szinte szégyell érte pénzt kérni vagy elfogadni. Ugyebár kettős a példa, egyfelől az úgymond "világi" funkcióról beszél, másrészt pedig az egyházi "szolgálatról".

Talán eddigi bejegyzéseimből látható, hogy meglehetős kétkedéssel és negatív előítélettel bírok ezen egyházi "szolgálat"-mozgalmakkal szemben. Úgyhogy a bejegyzés első része, ami vonatkoztatható bármely ember bármely társadalmi vagy egyéni rendeltetésére, tetszett, és eltanakodtam rajta.

Mármint, hogy mi az a tevékenység, ami számomra ilyesmit jelent. Hát, arra jutottam, hogy hol ez, hol az. Próbáltam valami mintát keresni, és nagyjából behatároltam, hogy mik azok a jellemzők, amik a tevékenységeimet szeretetté, izgalmassá és vágyottá teszik. Hogy mi lesz ebből a felismerésből, majd az idő dönti el. 

Viszont az egyházi "szolgálat" része, amivel Daniel folytatta, az már kevésbbé fogott meg, pozitív értelemben. Arról írt, hogy ha nem tudja az ember gyereke, hogy hol a helye, akkor álljon olyan helyre, ahol legalább elkaphat egy leeső köntöst... És itt határozottan önmagáról beszélt, ami nem baj, merthogy mindannyian arról tudunk beszélni, amit saját magunkon tapasztalunk, de általános érvényű tanácsként kicsit furcsa.  Szóval ő elment Reinhard Bonnke mellé személyi asszisztensnek, és ezen "alacsonyrendű" tevékenység közepette ráérzett az afrikai evangélizálás ízére, és ez lett a küldetése. Úgy, hogy Elizeusként várja, hogy Illés köntöse az ölébe hulljon. Igyekszik jól helyezkedni. Ezért a tanács az, hogy minden keresztény, aki nem tudja, hol a helye, álljon olyan ember szolgálatába, aki már látszólag a helyén van, és majd útközben megjön az ihlet.

Neki ez bejött, így működött, hurrá. De kétlem, hogy keresztény viszonylatban oly sok helyi működő "szolgálat" lenne (így, ilyen személytelenül, embertől eltávolítva hívják keresztényék, és közlendőmet ez a szó most megfelelően kisegíti), hogy az átlaghívőnek ez lenne a megfelelő útmutatás. No mindegy. 

Társadalmi, családi viszonylatban azonban hasznos lehet. Vagyis, aki nem tudja, mi a küldetése, az nyugodtan segítse, szolgálja, támogassa azokat, akik látszólag tudják. Ebből aztán jó csapatmunka kerekedhet. Az meg bizonyosan Isten akarata. 

Itt a nyár. Aktuális téma: kint vagy bent? Szóval, sokat mosunk lábat. Erről jutott eszembe, hogy Jézus hogyan mosta a tanítványok lábát. Ezerszer lerágott csont, viszont számomra új szempontok a következők. Ugyebár az világos, és mindenki tudja, hogy az üzenet főként az volt, hogy a keresztényeknek ki kell szolgálniuk egymást. Hogy miben és hogyan, azt viszont a gyakorlat szerint a látható kereszténység nem egészen jól érti.

Mire gondolok itt? Hát a sok "szolgálatra", amit keresztények maguknak vindikálnak, hogy saját fontosságukat, szentségüket, kegyességüket hangsúlyozzák. De Jézusnak nem ez volt az elképzelése, ez nyilvánvaló.

Először is Péter első reakciója az érdekes. Mármint, hogy miután tudta, hogy egészen nagy Úrral, Mesterrel, Istennel van dolga, a világról alkotott elképzeléseibe nem fért bele, hogy Jézus az ő koszos, bőrkeményedéses - esetleg gombás - lábát mossa. Az ő világában az urak nem mostak lábat. Még a sajátjukat sem, nemhogy a szolgákét! 

Jézus, ugyan tudván, hogy Péter a saját kis gondolati rendszerébe nem képes az adott pillanatban beleerőltetni az új információt, mégis rávette Pétert, hogy engedjen a történelmi kényszernek.

Jézus azt mutatta meg, hogy az égi ország "urai" valódi kiszolgálók is egyben. Aki "nagy" akar lenni (ha ez egyáltalán jelent valamit ott), az bizony takarítson mások után. Mossa a szart. Ápolja a sebeket. Törölje ki a seggeket.

Péternek azt mondta, hogy ha nem fogadod el ezt a rendszert, és továbbra is ragaszkodsz a földi hierarchiához, akkor nem lesz közöd az újhoz, nem lesz részed benne. Péter ezt persze nem akarta, sőt, úgy gondolta, hogy minél több testrészét mosná meg Jézus, annál több köze lehetne a vágyott égihez.

Jézus válasza méltatlanul elhanyagolt aranyat érő tanulság. Csak a lábadat mosom meg, felelte, mert csak az koszos. És ez a nagyon fontos "új" felfedezésem, mármint az, hogy Jézus ezt is akarta velünk megértetni. Mert amúgy nyilvánvaló. A "szolgálat" az, hogyha azt nyújtod az embertársnak, szomszédnak, rokonynak, tezsvérnek, amire szüksége van! Nem azt, amit te akarsz, mert épp az áll kézre, hanem, amire szüksége van, ami kell neki. Sok kereszténynél sajnos nem ez az uralkodó rendszer. Sokan azt próbálják ráerőltetni a padszomszédra, amit épp jónak gondolnak. Például, nagyon szeretnek "inteni", "helyreigazítani", "jobbító szándékkal megmondani az igazat". Ehhez képest erre kinek van szüksége?!

No, és mégegy utolsó gondolat, Péternek tudnia kellett elfogadni. Egy testvéri közösségben, keresztényi viszonylatban nem csak adni kell tudni, hanem kapni is. Nem tudom, hogy gőgös magyarságtudatból fakad-e, de igen nehéz másokon segíteni. Ha bármit felajánl az ember, komoly sértődés a vége. A rászorulók szívességet tesznek, ha nagy nehezen elfogadják az egyébként számukra valóban szükséges, jól jövő segítséget. A pünkösdista közösségekben ezt többször tapasztaltam. A segge kilóg a gatyából, de az orra az eget verdesi. És osztja az észt... Mit mondott az ilyeneknek Jézus? Semmi közöd ... semmi részed ... nincs... szóval igen messze vagy az égi állampolgárságtól.

Igaz, jobb adni, mint kapni, de kapni is tudni kell. Hogy fejezné ki égi apu a szeretetét, ha nem élveznénk az ajándékait? Jól esik vajon Istenünknek, ha hősiesen szenvedünk, ahelyett, hogy elfogadnánk az Ő megoldását? Jól esik egy embernek is, ha visszautasítják a jószívből jövő, hátsó szándék nélküli ajándékát?

Aki Jézusban gondolkodik, élvezze a potyázás előnyeit. Semmiért nem kell fizetni. Persze, ésszel, mértékkel kell élni a jóval is.

(A megélhetési lelkészek erre jöttek rá, viszont a mértéktelenség, mohóság, kapzsiság csapdájába estek. Gazdagságot ne adj nekem, hogy meg ne tagadjalak, mondta egy Példabeszédíró.)

Jaj, Uram, nem magam miatt írtam a Francis Drake verset!

Ámbár, akárhány változást hozott a tenger, csak a javamat szolgálta. Néha vigyázni kell, mit kér az ember, mert esetleg megkaphatja.

Azon gondolkoztam, hogy a halottak feltámadása mindig egy ember szerető rokonainak vagy ismerőseinek szólt. Nem is az embernek. Akkor tehát Isten megajándékozza az embereket egy másik ember életével? Anyák fiaikat, férjeiket kapták vissza, és az Apostolok Cselekedetében szó van egy jótékony, ügyes szabó hölgyről, akit Isten visszaajándékozott a közösségnek...

Hm. Ha fel akarunk támadni, úgy kell élnünk, hogy halálunk esetén legyenek mellettünk olyanok, akik életre hisznek, könyörögnek minket.

Daniel Kolenda blogjából. http://www.danielkolenda.com/?p=1901 Ideidézem a verset, és mivel nem találtam fordítást, megkísérlek egyet, csak informatív céllal.

Bocs, ha kicsit béna lett, de engem nagyon megfogott. Mármint az üzenet. Bátorság! A mániám.

Jézus hatalommal érkezett, hatalommal tevékenykedett a Földön, és most, föltámadása után még nagyobb hatalmat kapott, attól, akié egyedül minden erő és hatalom.

Érdekes, hogy ezt a "hatalmat" akarta közvetíteni a tanítványoknak. Pédául, a célból, hogy kígyókon és skorpiókon tapossanak. Hogy ne ártson nekik semmi. Hogy betegeket gyógyítsanak, ördögöket űzzenek. Vagy, hogy Isten fiává legyenek, Károli szerint. (Csia itt lehetőséget fordított.)

Az Efezusi levél 3. 16-os versét Csia nagyon érdekesen adja vissza. Pál azt kívánta a galatáknak, hogy elhatalmasodjon bennük a belső ember. Ezáltal uralmi pozícióba kerüljenek. A 18-ban erőt kér az ismeretre, a végtelen többdimenziós felfogására, mely eredményeként a galaták teljesen, tökéletesen krisztusivá válhatnak.

Más helyeken is rendre előkerül az erő-uralom-hatalom kifejezés a Bibliában, mintha rendszeresen emlékeztetni kéne minket, hogy alázatoskodás helyett uralmi pozícióba szánt minket Istenünk. Hogy ha a gonosz körbejár, ha a disznóság kerülget, akkor eccerűen vegyük elő a határozottat, és hatalommal, erővel szalasszuk meg. A pünkösdista szellemi harc mozgalom az erőt hangerőben és cirkalmas kifejezések imának csúfolt kiabálásában látja megfelelően kifejezni. Pedig a hatalom ugyanaz maradt, mint amit Jézus is használt. Az erő nem változott. Jézus pedig nem volt egy kiabálós fajta.

Láttam már jónéhány olyan tekintéllyel, hatalommal a közéletben felruházott embert, akik halkszavúan, illedelmesen, udvariasan úgy tudtak akár a tekintetükkel uralkodni, hogy ihaj. Volt tekintélyük, és nem a gonoszságukból, erőszakosságukból kifolyólag nyerték. A természetes világban.

Szóval nem lehet megkerülni keresztényként a szelíd uralom kérdését. Hogy min is kell uralkodnunk? Nyilván, először magunkon. Aztán ezen keresztül a körülményeinken. Aztán... jöhetnek a betegségek, gonoszságok.

Aki uralkodik, és hatalmát a mindenek Urától kapta, az miért beszél félelemről? Nem a félelmen is uralkodnunk kell-e mint kísértésen, bűnön és gonoszon? 

Én nem vagyok tökéletes krisztusi személy, aki minden téren uralkodna. Csak szeretnék az lenni. Hamáreccer ezt az ígéretet lehet kiolvasni, nem is annyira a sorok közül, és hamáreccer Istennek mindig igaza van, és ő az egyetlen, aki állja a szavát, akkor miért ne?

Azt olvasom, könnyek között, hogy Afrikában megint föltámadt egy halott. Esetünkben egy kisfiú, akinek a holttestét az anyukája vitte el egy nagy evangélizációs happeningre. A bénák, aidsesek, értelmi fogyatékosok gyógyulása mellett ez a legnagyobb dolog számomra. Remélem, utánajárnak Bonnke emberei, és bizonyítékokat is gyűjtenek, ami kellőképpen igazolhatja a csoda megtörténtét.

A titkot a riportot készítő többek között a hit atmoszférájában látta, ami megtöltötte a levegőt... Mi meg elvagyunk a kisszerű gyülekezeti problémáinkkal. Ki a hibás? Ki a felelős? Kenhetjük az ördögre is. Az egyszerű. Azonban vannak olyan jellegzetességek, amik szerintem a magyar virtusból fakadnak. A gőg, nagyképűsködés, oktalan dacoskodás, keverve nem kis szolgalelkűséggel, (ami mindig rosszkor tör elő), az erős vezér utáni vággyal, felelősségáthárítással... Felfele nyalunk, "lefele" meg szerteszéjjel taposunk.

A  Galatáknak írt levelet olvasgattam ma. Pál elég nagy tekintély volt a maga idejében. Sok tanút és bizonyítékot tudott felmutatni égi küldetése mellett. Mégis vette a fáradtságot, hogy mondanivalójának eladásához kellő alázatot, és minden érzelmi, értelmi meggyőző eszközt bevessen. Nem osztotta az észt. Úgy látszik, ez akkoriban természetes volt.

Gal.4.12:

"Legyetek olyanokká, mint én, mert én is olyanná lettem, amilyenek ti vagytok, testvéreim! Könyörgök hozzátok! ... Mert bizonyságot teszek, hogy ha lehetséges lett volna, szemeteket vájtátok volna ki, s adtátok volna nekem." - Csia fordítás

Lehet, hogy tényleg az alázat és az önfeladás, áldozat lenne a megoldás? Mindent megtenni a többiek érdekében? Hát Jézus is ezt mondta. Lehet, hogy csak ezt kéne megvalósítanunk saját kis környezetünkben, és nálunk is a feltámadó halottakról szólna a hitélet, nem pedig a ki-kinek-a-nyakára-állt bulvártémákról? Adja Isten, hogy valami ilyesmi történjen végre.

Megpróbálom leferdíteni az angol nyelvű emiljét. Már előre tudom, hogy kénytelen leszek ténylegesen 'ferdíteni', mert nyelvi leleményei csak angolban ütnek igazán. Szóval valami ilyesmit írt.

Kézzel fogható erő! írta Reinhard Bonnke 2010. május 13-án - Felszabadított Pünkösdi Erő Első rész (a két részből)

1 Korintus 12.7: A Szellem megnyilvánulását az egyének azért kapják, hogy a közösség egésze profitáljon belőle. (Az angol verziót fordítottam.) Ez az erő nem egyszerűen hitünk az erőben. Nem arról szól, hogy elmegyünk egy rutinszolgálatra és hisszük, hogy Isten ereje láthatatlanul működik. Hiszen Isten erejét látnunk kellene, és kézzel foghatóvá kellene válnia. Isten erejének tulajdonítható lelki és szellemi hatásokat kéne tapasztalni. Az emberi életekben valami valóságos változás kéne. A Szent Szellem nem elmélet vagy olyan állítás, ami egy távoli, általunk ismeretlen világban érvényes, és nem is lágy fuvallatként működő befoyás. Isten ereje kézzel fogható, megnyilvánuló erő.

Kétféle erő van. Az egyik, amiről a legtöbb keresztény beszél, a dynamis. Ez a szó könnyen beazonosítható, sokat használjuk az angolban: (magyarul is) dinamó, dinamit, dinamika. Igazság szerint ezek a szavak becsomagolt erőre utalnak. A dinamit egy szürke színű anyag, akár aktatáskában is szállítható. De csak óvatosan! Igazi bombasztikus csomagról van szó! Tárolt, láthatatlan. rejtett erő van benne. Pál egy másik szót is használ: energema. Ez energiát jelent. Ha a dinamit erejét szabadon engedjük, energia lesz belőle. Az energia a felszabadított erő. Az 1 Korintus 12:6-ban ugyanazt a szót a KJV - King James Version - munkáknak/működéseknek fordítja, ami a működő erőre utal. Az 1 Korintus 12:10-ben a "csodák munkája" mindkét szó kombinációjából áll össze: az erő, amely energiaként működik.

Nézzünk tehát szembe a tényekkel. A kereszténység vagy természetfölötti, vagy egy nagy semmi, azaz túró. Volt és még mindig van egy természetfölötti Jézusunk természetfölötti küldetéssel. Létrehozta a természetfölötti egyházat, természetfölötti evangéliummal és természetfölötti Bibliával. Ha a csodálatosat kivonjuk, elvesszük, a kereszténység életét vesszük el. Az egyház etikus közösséggé, társadalmi szervezetté válik, ahelyett, hogy az lenne, amire Isten szánta: Isten erejét közvetítő energiaellátó hálózat az erőtlen világ számára. "

Eddig az idézet. Állandóan csak ismétlem magam. Magyarországi keresztények: hol vannak a csodák és az erők? Hol? Csak a vallásoskodás, emberi szabályrendszerek dúlnak szerteszét. Szégyelljük magunkat, protestánsok, pünkösdisták, babtisták és többiek.

Legutóbb egy katolikus barátommal beszélgettem arról, hogy családilag, kínjukban felfedezték a nejével a Bibliában, hogy Jézus gyógyít. Elkezdtek imádkozni a gyerekeikért. És - jé - az orvosilag gyógyíthatatlan csontdeformáció visszaroppant a helyére. Meg ilyenek. Ezek szerint a felekezeti nyüglődések egyáltalán nem érdeklik a Szent Szellemet...

Kérem Istenünket, hogy végre tovább tudjunk lépni erre az oly természetes természetfölötti szintre. És majd lefordítom, hogy ugyanilyesmiről mit írt Daniel Kolenda, az újseprő, Bonnke Elizeusa.

Az időjárás befolyásolása a kezdetek óta foglalkoztatja az emberiséget. Isten persze tud hatni az elemekre, esőre, szélre és nyilván a hőmérsékletre is. Fogalmam sincs, hogy van-e globális fölmelegedés, vagy nincs, de tényleg úgy tűnik, mintha más lenne az időjárás, mint gyerekkoromban. Mondjuk emlékszem kemény telekre, amikor méteres havat kellett lapátolni. Állítólag negyven fokok is voltak a celziuszban, de ezt nem tudom fölidézni. Azt tudom, hogy nem féltünk az ózonoktól meg a faktoroktól és ilyesmitől.

Egyfelől elhiszem, hogy a tudósok komoly munkát végezve megállapították ezeket a fél fokokat, ami átlag, meg miafene, de másfelől olvasok szkeptikus véleményeket is, miszerint nem is a gázok, nem is az emberiség...

Aztán meg a Prédikátor könyve visszhangzik a fülemben, miszerint ha van is olyan dolog, amiről azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, jóval előttünk. Minden hiábavalóság... Az is igaz, hogy az új Föld előtt valamiféle tűz fog pusztítani a jelenlegi Földön, a Biblia szerint. Akár az idők végének előjele is lehet a tikkasztó nyár. De szerintem sok titok azért van elrejtve előlünk, mert nem bírnánk a tudással, ismerettel mit kezdeni.

Én felhőtlenül tudok örülni ezért a tavasznak. A jó levegőt, napsütést félelem nélkül élvezem. Istenem arra tanít, már évek óta (igen türelmes tanítómester), hogy hiába igyekszem és kapálózom, ő rendezi el a dolgokat. Nekem mást se kéne tennem, mint bíznom benne. Ehelyett jobbra-balra erőlködöm, próbálom intézni és csinálni a tennivalókat.

Pedig övé az ítélet, övé a bosszú, övé a hatalom, az erő, a tudás. Igazából csak annyit kell tennem, amennyit Istenem az adott napra előkészít. Nem pedig azon izgulni, hogy mi van a többi témával, amihez hozzá se tudtam kezdeni. Nem vagyok a passzivitás híve. Sőt. De akkor sincs képességem megoldani, ha még nem jött el az ideje bizonyos dolgoknak. 

El kéne már hinni, hogy az égi támogatás velem van. És a mindentudó jobban tudja, hogy mikor, mit. Az ő határideje nem olyan, mint a földi. A határidők nála mást jelentenek.

Nem nekem kell kézben tartani a dolgokat, és kontrollálni a világmindenséget. Erre a funkcióra sokkal alkalmasabb személy adódott. Csak el kell hinni. Csak bízni kell.

Mikor fogom már végre megérteni?!

Akháb vagy Aháb király bibliai mércével egyike volt a leggonoszabb királyoknak. (A királyokról szóló történetek nagy valószínűséggel azt a célt szolgálják az újszövetségi hívők szempontjából, hogy példákat adjanak Isten hozzáállása, ítéletei tekintetében. A törvény mondjuk az elmélet, a sztori meg a gyakorlati példa, mely utóbbi azt mutatja, hogy Isten hogyan alkalmazza az elméletet.)

Na, és mit olvas az ember az első Királyok könyvében a 16.30 számú mondattól? Hogy akármilyen gonosz is volt ez a király és az ő idejében az egész nép, Isten rendkívüli természetfeletti mutatványokkal próbálta meg felhívni magára a figyelmet. Illés, akiről a Biblia több helyen megjegyzi, hogy igen nagy prófétának számít, ugyanekkor tevékenykedett. Tüzek szálltak le az égből, volt eső, nincs eső, halott-támasztás, Isten megjelenése, holló-pincérek stb, stb.

A gonosz Jézabel csak úgy irtotta Isten szolgáit, és mégis, a 20. fejezetben már megint miket látunk? Még kiirtatlan próféták tömkelegén keresztül üzengetett Isten Aháb királynak, aki bűntettei jutalmaként csodás győzelmet is aratott a túlerőben lévő ellenség fölött.

Mi tetszhetett ebben az emberben Istennek? Miért nem hagyta szó nélkül? Más korokban előfordult, hogy ha elszaporodott a gonoszság, Isten elfordította a fejét, és hosszú ideig egy szót se szólt. Például Sámuel születése környékén. 

Aháb valószínűleg hitt Istennek, minden látszat ellenére. Csak gyenge jellem volt. Egyrészt azt csinálta, amit Jézabel, az idegen isteneket imádó asszony diktált, másrészt meg valószínűleg születésileg sem volt valami acélgerincű. Bátornak nem lehet őt nevezni, a konfliktust kerülte. Benhadádnak harc nélkül megadta volna magát, és később még legyőzött ellenfelével is inkább békét kötött, minthogy megölje. A Nábót szőlőjét sem vette volna el erőszakkal, ha Jézabel rá nem veszi. Halála előtt egyszer meg is bánta a tetteit, olyannyira, hogy Isten enyhített a büntetésén.

Emberi szemszögből elfogadhatatlan, hogy egy ilyen gyengeségből gonosz dög csak így megússza. Azt se értjük, hogy Isten miért feccölt annyi energiát bele. Miért nem jelenik meg az Úr csodákkal és jelekkel a rendes, hétköznapi keresztényeknek,akik nem lopnak-gyilkolnak-hatalommalvisszaélnek-bálványtimádnak? És miért adott ilyen sokat egy érdemtelen alaknak? 

Aháb sztorija többek között arról szól, hogy az emberi mércénkkel elmehetünk a sóhivatalba.  A humanista életszemléletünket és igazságérzetünket nem kenhetjük Istenre. Neki ilyesmihez semmi köze. A legplasztikusabb antihumanista történetek egyike is épp Aháb király kapcsán körvonalazódik: egy prófétatanítvány (! micsoda korszak ez - prófétákat képeztek...) azt kérte, hogy egy másik őt jól agyabugyálja el. Miután ezen másik tanítvány a fura kérést zsigerből elutasította, mondván például, hogy "ez nem az Úrtól van", az lett a büntetése, hogy széttépte az oroszlán! Isten egyáltalán nem díjazta, hogy nem akart erőszakos lenni... Tudnia kellett volna, a Biblia és Isten szerint, hogy a prófétatárs-verés épp Isten tervének szerves része volt. Ijesztő példamese az újszövetségi hívőnek, akinek még közelebbi kapcsolatban kell állnia az Úrral a Szent Szellem jelenlétén keresztül...

Ezek alapján elítélhetek én bárkit is? Aki disznó? Hazug? Gerinctelen patkány? Jobban teszem, hogyha szót fogadok Jézusnak, és emberségemet félretéve megkísérlem ... hát hogyismondjamcsak ... valamiféleképp szeretni az ellenséges férgeket, gerinctelen patkányokat, hamis tanúkat... Jajjistenem. (Azt szoktam csinálni nyilvánvaló ellenségeimmel, hogy kérek nekik valamit Istentől. Például sikereket, egészséget, nyugalmat. Ez már valamiféle pozitív megnyilvánulás, mégha nem is lépek be a rajongói klubba.)

A tanulság az, hogy Istennek mindig igaza van. Nekünk meg általában nincs. Hacsak... nem tudjuk éppen a győztes oldalra mozgatni magunkat, és nem tudjuk az Ő szemével szemlélni az eseményeket. Denehézis ez! Pedig Ő azt mondta, hogy a parancsai nem nehezek.

Hát, mindenesetre, én bízom az Istenem humorérzékében. Valahogy maj'csak megugorjuk a léceket, hiszen szintén a könyvek könyve tartalmazza, hogy ha az Úr feladatot ad, erőt is ad hozzá.

Azt olvastam egy keresztény írótól mostanában, hogy a kereszténynek állandóan résen kell lennie, mert jön a kísértő. Több keresztény egyháztól/felekezettől láttam, hallottam, tapasztaltam ezt a hozzáállást, és nem értek egyet.

Úgy festik le ezt az ördög dolgot ezek a felekezetek, hogy különféle védelmi megoldásokat is ajánlanak hozzá a jónépnek: megvéd a kísértéstől, ha mindennap órákat imádkozol, böjtölsz, Bibliát olvasol, dicséreteket énekelsz, szellemi harcolsz, fölveszed a szellemi fegyvereket, megvallásokat mondogatsz, csak keresztényekkel barátkozol, nem olvasol "világi" irodalmat, sajtót, dicséretes cd-t hallgatsz, ebbe vagy abba a közösségbe jársz, pihenés helyett "szolgálsz", ésatöbbi ésatöbbi.

Mintha keresztényként állandóan félni kellene. A kísértést az ilyen egyházak különféleképp írják le: egyik csak a "paráznaságról" beszél, melybe beleértendőek akárcsak a szex szóra történő gondolás, a meztelen testeket ábrázoló képek nézegetése vagy az önkielégítés. Máshol a pihenés is a kísértés kategóriájába esik. Vagy a vásárlás. Egy jó evés - szolgálat helyett. A közösségi élet elhanyagolása, Biblia olvasás helyett TV nézés. Ilyen súlyos bűnökkel kísért szerintük a Sátán.

Összegezve úgy látom, hogy a Biblia által valóban elítélt disznóságokon túlmenően mindentől, ami a normális és nem vallásoskodó/szektás életmódhoz tartozik, őrizni próbálják az ilyen felekezetek a keresztényeket. Én meg a Bibliából azt olvasom, hogy mindenkinek normális, becsületes életet ír elő az Újszövetség, de azt nem, hogy vonuljon ki a világból, és tartsa a testi szükségleteinek ellátását bűnnek.

Amíg valaki csak napi szintű kegyes szertartásossággal tudja elérni, hogy ne akarjon ölni, lopni, hazudni, kárt okozni és  házasságot törni, az még nem új ember. Legalábbis szerintem. Elképzelhetőnek és igazából tapasztalatokkal alátámasztottnak tartom, hogy valaki, Isten melletti döntését követően fokozatosan tudja csak életét átalakítani. Viszont a "megtérésként" elhíresült gondolkozásmódbeli változás a belső ember átalakításával automatikusan magával kéne, hogy hozza, hogy az ember minden Isten igazságával szemben álló dolgot, tettet, tevékenységet "kárnak és szemétnek" ítél, amit régen hasznosnak, megengedhetőnek tartott. Még akkor is, ha ez időben elhúzódik.

Ha viszont megtörténik ez az átalakulás, túlesik a keresztény az alapok megértésén, kipróbálásán és alkalmazásán, akkor már hogyan kísérthetnék őt testi szükségletek kielégítésével kapcsolatos fent felsorolt hiábavalóságok, amik eltávolítják Istentől? 

Természetesen a felekezeti túlzások eleve nem számíthatóak a kísértés kategóriába, úgyhogy attól félteni a híveket, hogy egyszer jót esznek, isznak, pihennek, nemcsak hogy butaság, hanem egyenesen szektás vonás. Azért szektás, mert arra utal, hogy a felekezet extrém szoros kötelékeket igyekszik kiépíteni a tagjaival. 

Én nem félek semmi ilyen álkísértéstől. Ha akarok, iszom néhány pohár sört vagy bort, és nem válok függővé. Hogy miért? Mert nincs szükségem függőségre. Van helyette értelmes élettartalmam. Ha akarok, dühöngök egy kicsit, és bármikor abbahagyom. Mert Istenem megadta, hogy jórészt tudjak magamon uralkodni. Egyébként ehhez nem kell kereszténynek se lenni... Az már más kérdés, hogy valódi keresztényüldözés esetén hogy állnék helyt, ha megvonják tőlem az italt, ételt, meleget, csakhogy megtagadjam a hitemet. Isten őrizzen ilyen kísértéstől, nem tudom, hogy elkényeztetett civilizáltként hogy állnám a próbát!

Nem hiszem, hogy Isten csak akkor tud megóvni bármiféle csapdától, ha ilyen-olyan közösséghez tartozom, ahol napi-heti rendszerességgel kapok "igei táplálékot", és a közösségnek járó védelemből táplálkozom. Ilyesmiket nem olvasok a Bibliában. Ezt viszont igen: 

A Péter levél az én értelmezésemben a keresztény-üldözést nevezi kísértésnek. A keresztényként való megtámadtatást. Ez megfélemlíthet némelyeket, és arra ösztönözhet, hogy a nem keresztény értékrendet követve beilleszkedjen a támadó többség közé. Szerintem nem beszél itt pornóról, babonákról, evésről, ivásról. Mindössze azt jegyzi meg más helyen, hogy a "szent", azaz Isten szerinti életmód megtart a kísértés idején. A Jakab levél is azt mondja, hogy Isten nem kísért senkit a bűnnel, max. az embert saját vágya indítja rossz irányba. De ez megint nem az Ördög, hanem maga a megzabolázatlan, neveletlen, kontroll nélküli ótermészet. Az önkontroll kialakítása pedig nagyon személyes dolog, nem a közösség vagy a testvérek feladata. 

Sőt. Azt olvasom, hogy az újszövetség hősei is gyakorta egyedül küzdöttek, no nem önmagukkal, hanem a külső elemekkel. Egyébként igazságot adok a dolognak annyiban, hogy ideális esetben tényleg jelentene védelmet és támogatást a gyülekezeti háttér. (Hasznos az egymásért könyörgés, Pál apostol kérte, hogy említsék meg őt az imákban.) A nem ideális helyzetben azonban a közösségek inkább korlátokat jelentenek a tagoknak. Sajnos. Úgy, ahogy a poklos vicc mondja a magyarok üstjéről: nem kell mellé őr, mert ha az egyik ki akarna mászni, a többi visszahúzza.  

A szeretetlenség, egymás elutasítása valóban olyan keserűségeket szülhet egy keresztény közösségen belül, ami hitelhagyáshoz vezethet. Ezek is valódi kísértések. A felekezetek elmulasztják ezt hangsúlyozni. Hiszen ez ellen nem véd a "közösség" és a prédika, mivel maga a közösség válik a kísértővé. Péter szerint a józanság és a hit jelent igazi megoldást a keresztényüldözés idején. Én meg azt tenném hozzá, hogy nyilván az egyházi-felekezeti belső problémákra is.

Hát igen. Józanság. És szerintem nem az absztinenciára célzott... 

Van egy-két gyerekkori jóbarátom. Vannak biológiai testvéreim. Vannak felnőttkori  csereszabatos barátaim/ismerőseim: hobbinként, élethelyzetenként, üzletenként, munkahelyenként egy-kettő. Mindegyikükkel jól érzem magam, adott helyen és időben. A családon kívül a gyerekkori jóbarátokkal tudok a legislegjobban eldumálgatni. Velük mindig van téma, mindig tudjuk űzni-fűzni, végtelenségig, akár a semmit. Jó együttlenni, jó nevetni, jó hallgatni.

Mindennek semmi köze a kereszténységhez. Nem tud lenni köze, mert bár minden barátom és jóismerősöm tud a hitemről, és nem utasítják el az én Istenemet, sőt, jórészt és egyre inkább hisznek is benne, de valahogy nem tudnak mit kezdeni a mai kereszténység kliséivel. Volt, aki a szekta-beütéses térítős korszakomat csak szeretetből vészelte át barátként. (Ettől igaz barát.)

És én sem tudok nekik semmi biztatót mondani. Elmesélem, amik velem történnek ilyen egyház-gyülekezet szinten, persze csak a pozitívat és semlegeset. Mélyen hallgatok arról, hogy milyen csalódásokat jelentettek a "keresztény" barátok, munkatársak, alkalmazottak. És akárhányszor újra próbálkozom, az eredmény sajna mindig ugyanaz... Legalább ezzel ne növeljem kétségeiket. Azt már az Isten, pénz, szex végén beláttam, hogy az emberi hülyeségnek nem szabad hatással lenni az én Istennel való kapcsolatomra.

Szóval normális keresztény emberek normális emberi kapcsolatokból (barátságból, haverságból, pajtásságból, ragaszkodásból, törődésből) álló közösségére vágyom. Nyilván nem lenne tökéletes itt se senki. De legalább legyenek annyira jó fejek, mint a csereszabatos barátaim. Vagy a biológiai testvéreim, akiket szintén nem én választottam.

Ez olyan nagy kérés? Egyelőre annak tűnik. Persze, most rá se érnék se keresni, se résztvenni benne, úgyhogy csak a billentyűzetem jár. Majd talán eljön ennek is az ideje.

Addig meg beülök a misékre, Istentiszteletekre, alkalmakra vagy más néven nevezett, azonos koreográfiával lezajló összejövetelekre mégegy káposztának, vagy krumplinak, vagy egyéb növényi alkotórésznek, kicsit beszélgetek az Istenemmel (persze ezt bárhol megtehetem), kicsit unatkozom, aztán kicsit jópofizok a környező "keresztény testvérekkel". Hurrá.

Feliratkoztam a www.cfan.org levelezőlistájára, melynek eredményeképp Reinhard Bonnke afrikai missziójának eseményeiről, illetve a friss Bibliatanulmányokról tájékoztatást kapok.

Nem létezik, hogy azok a fényképek hazugságok legyenek. Mármint a tömegekről és százezrekről körbeküldött fotók, mely tömegek elmennek meghallgatni a prédikáit a távoli Afrikában. Elolvastam a honlap leírását a kezdetekről. Klasszikus protestáns misszióval indult az ifjú Reinhard, majd egyszer csak elkezdett nagyszabású, stadionnyi összejövetelt szervezni. Az ismeretlen fiatalt a helyi egyházak elutasították, úgy, hogy a végén csak egy szem támogató közösség maradt. A stadionban első alkalommal száz ember gyűlt össze. Aztán a prédika közben elkezdtek meggyógyulni... Képzelhető, a következő alkalmakon szépen megtelt a stadion.

Mi a titok? Az ifjonc lelkes tagja volt egy saját szabályai szerint működő közösségnek. Alkalmazkodott, és felekezete kereteit belülről feszegetve elkezdett valamit megvalósítani, ami már túlnőtt a kereteken. A klasszikus pünkösdista-karizmatikus szókincs rendre visszaköszön a honlapon, szó van mindenféle "felkentségről" (annoited), meg szívre helyezésről, meg buzgalomról... szóval csupa olyasmiről, amiket csipőből utasítok el, mert megutáltam a használat során kiüresített szavakat. Amiket Bonnkétől olvastam, általában nagyon kevésszer, (ha egyáltalán) tartalmaznak vallásos nyelvezetet. Ettől még a segítői megteszik. Ő meg nem lázadoz, valószínű nem törődik ilyen kicsiny dolgokkal, mint nyelvezet. 

Úgy tűnik, nagyon felekezetközi igyekszik lenni: lehetőség szerint a felekezetek érzékenységét nem sértve próbál megnyilvánulni, hiszen a jelenlegi világsikerű munkájának az egyik kulcsa a helyi keresztények összefogása...

Az üzenetei eléggé világosak, sőt, túlságosan is alapvetőek némely esetben, de ütős egyszerűséggel fűzi össze a mondanivalóját, hogy néha még a régi is újnak tűnik.

És milliók írják alá a "Döntés-kártyákat" megtérésük jeleként, lábak, kezek nőnek ki, vakok nyerik vissza a látásukat. Mivel már eléggé öregszik, látványosan tolja előtérbe választott Elizeusát, Daniel Kolendát... Nem marad családban a küldetés...

Szóval érdekes ez az egész. Mi lenne az az erő, ami itt Magyarországon is meg tudná rázni a híveket? Nyilván csak egy hasonló projekt. A tiszta evangélium, amit "csodák és jelek" kísérnek. Erre a felekezetek összefoghatnának.

Azonban a látványos munka a keresztény életnek csak egy kis része. Bonnke tudja ezt. A szervezet imakérései között szerepel, hogy azok, akik megismerik Krisztust egy-egy ilyen csoda-összejövetelen, be tudjanak épülni a helyi felekezetekbe, és így megmaradjanak a krisztusi úton.

A helyi közösségek pedig jól teszik, ha képesek ennek a kihívásnak megfelelni. Valószínű, hogy nem minden hívő Bonnke, és nem jut mindenkinek egy kontinens, sőt, még Afrika és Ázsia országai is kevesek lennének, ha ennyi Bonnke támadna. És akinek nem ez a dolga, annak lehet akár feladata a helyi közösségek kapcsán... akármi. Esetleg a falazás, esetleg az építés. Esetleg a kritika, esetleg a jobbítás.

Ilyeneken tanakodom.

Amikor nem kell csinálni végre semmit, hanem lehet élvezni a hétvégét, a társaságot, a kaját, az eddigi munkánk gyümölcsét... Az embernek el kell nyomni a lelkiismeretfurdalást, az aggódást, hogy mi van már, hogy nem kell egyszerre három dolgot csinálni, ezek szerint valami tragikus történik... nem lesz mit enni, inni... De nem.

Van, hogy csak élni kell az alkalommal, a jóval, a kincsekkel, a barátokkal, emberekkel, amivel és akikkel körülvett az égi jótevő.

Károli szerint a bölcs Salamon így írt erről:

(A mai világban persze nem feltétlenül milliókat és gyémánthegyeket kell érteni a "gazdagság és kincs" alatt: már sokszor annak is örül az átlagpolgár, ha rendesen be tud vásárolni, hogy tele legyen a hűtő meg a kamra, és marad pénz a csekkekre, plusz meleg van a lakásában...)

De az öröm az öröm, mégha nem is luxus. Azt kívánom magamnak, és minden kedves versenyzőnek, hogy állandósuljon ez az állapot, pláne, ha örömünket Isten kedveli!

Csia szerint:

2Kor 1,22
Ö az, aki el is pecsételt minket, és szívünkbe adta a Szellemet foglalónak.

Károli zálogról beszél. Nem tudjuk, hogy Pál a korabeli nyelvhasználatban milyen jogintézményre utal, de a magyar fordításokból arra a következtetésre juthatunk, hogy valamiféle szerződési biztosíték szerepel a szövegben.

A mai köznyelvi értelemben a foglaló szót főként arra az esetre használjuk, amikoris lakásvételnél az eladónak átadunk valamennyi összeget annak biztosítására, hogy ő ne adja az ingatlanát másnak, illetve, hogy mi szándékozunk a későbbiekben a teljes vételárat kifizetni, és a lakást megvenni.

Ha megszegnénk az adott szavunkat, és mégse lennénk hajlandók az egész összeget kiköhögni, az eladó a pénzünket megtarthatja, és bevásárolhat belőle. Nekünk ezzel szemben se pénzünk, se lakásunk.

A zálogról általában azt szokás gondolni, hogy kölcsön esetén adjuk, például az aranygyűrünket odaadjuk a kölcsönadónak, aki ettől megnyugszik, mert ha nem fizetnénk vissza a pénzt, amit tőle kaptunk, akkor az aranygyűrűt eladhatja és visszajönne a pénze.

Mindkét konstrukciónál az a lényeg, hogy valami olyasmi, ami a miénk, más hatalmába-birtokába kerül, hogy a szavatartásunkat alátámassza, és minket is ösztönözzön az adott szavunk betartására. Ha betartjuk a szavunk, a zálog és a foglaló visszajár.

Pál azt állítja, hogy Isten is adott zálogot vagy foglalót a keresztényeknek. Tehát nálunk van valamije. Nem is akármilyen "tárgyról" beszélünk: hanem egy furcsa zálogtárgyról vagy foglalótárgyról, ami nem is tárgy, hanem személy: Isten szelleme.

Valószínű, hogy Pál tanulmányaihoz valamiféle jogi alapok is tartoztak, mert leveleiben rendszeresen utal a "szerződéselméletre": többek között a fenti kitétel is ilyen. Az elmélet szerint Isten valamit ígért a keresztényeknek, szerződéses formában, mely ígéret teljesítéséhez még igen értékes biztosítékot is adott... a saját szellemét...

A másik oldalról, ha átvesszük a biztosítékot, mi is vállaljuk, hogy a szerződéses kitételeket elfogadjuk. A zálogot, vagy foglalót csak a másik fél mulasztása vagy nem megfelelő eljárása esetén használhatjuk fel, a szerződés teljesülése előtt azonban megfelelő őrzésére vagyunk kötelesek. (Persze tudjuk, hogy Isten szellemét nem lehet használni.)

Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy Isten marha komolyan gondolta, amiket ígért, és bízik bennünk annyira, hogy az értékes biztosítékra megfelelőképp vigyázunk, és a szerződés sikeres megvalósulásakor hiánytalanul visszaszolgáltatjuk. Közben meg betartjuk a szövetség-szerződés ránk vonatkozó passzusait.

A szerződésből való kilépés számunkra azt jelentené, (mai magyar gondolkodásmódban, de tán római jogi eredettel), hogy a foglaló kétszerese jár vissza. Vajon ezt hogy teljesítenénk? 

Mindenesetre a Szent Szellemre vigyáznunk kell, mint hímes tojásra. Nem illendő szomorúságot okozni neki. Mert nem mehet el tőlünk, hacsak nem szegjük meg az adott szavunk. De hiszen nap mint nap megszegjük... Isten mégsem hajtja be rajtunk a tartozásunk.

Na, ez a kegyelem. Hiszen ebben a szerződésben nem igazán lehetünk megfelelő partnerek, kizárólag a kiválasztott, felhatalmazott, megbízott Jézuson keresztül, aki kezeskedett értünk. Szóval Isten egyik személye a közbenjáró-kezes, a másik a zálog-foglaló-biztosíték, a harmadik pedig a szerződő partner. Kissé ijesztő belegondolni, milyen elkötelezetti kapcsolatba kerültünk, amikor könnyeden és ujjongva elfogadtuk a megváltást, a keresztáldozatot, a békejobbot, azaz az új szövetség részeseivé váltunk.

Hát így kell magunkat megbecsülni.

"Jézus nevét hívom segítségül..." Ezen tanakodtam, hogy milyen hülyén, vallásosan hangzik. Mi az, hogy valakinek a nevét hívom segítségül. Hát nem a személyt? Ha segítségre szorulok, hívom a Katit, a Gyurit, a Gézát, meg a Cilit. De nem a nevüket!

A Biblia tele van ezzel a név izével. Egyes magyarázók szerint a név a személyt jelenti. Igen, így is lehetne mondani: Jézus segítségét kérem! és kifejezné, amit mondani akar a könyörögő személy.

És akkor itt jön a keresztapa. Ha ugyan nem is mondta senki, hogy 'Don Corleone nevét hívom segítségül', azt azért használták a korabeli játékosok, hogy 'Don Corleone védelme alatt állok'.

A Don nem volt jelen, de aki ezt a névre hivatkozást és magát a nevet meghallotta, erősen elgondolkozott azon, hogy mi legyen a következő lépése. Mi van, ha a hivatkozó igazat mond? Lehet, hogy a keresztapa haragját vonja magára, aki a személyt bántja vagy csak nem hisz neki? 

Don Corleone nevére a térdek megremegtek, a hátak leizzadtak, és mindenki tisztelettel vegyes félelemmel viseltetett - pusztán a név iránt.

Ha valaki Don Corleone nevében érkezett, arról tudták, hogy a keresztapa hadserege, hálózata áll a háta mögött, ezért veszélyes, meg nem kerülhető figura.

Most a párhuzam egyértelmű: Jézus meg még hatalmasabb is, mint a Don volt valaha.

Miért nem tudjuk ezt a nevet 'csak' annyira kihasználni, mint ahogy a Don védencei a keresztapáét? Hát ez fogas kérdés, bizony nem tudom.

Azt hiszem, nem egy olyan pünkösdi karizmatikus gyülekezet van, ahol az a hír járja, hogy a házasság akkor jó, ha a házasfelek együtt tudnak "szolgálni". Nem szeretem ezt a "szolgálat" szót. Hamár valami, akkor legyen önkéntes-munka. Nem beszélve arról, hogy mikre használták már el ezt a régi, Károli Bibliából vett kifejezést. Ez a téma is megér egy misét.

Nem vitatom, hogy jó, ha az ember párjának azonos a hobbija vagy munkája. Van benne élvezet, hogy a házastársak együtt tudnak járni pl. horgászni vagy teniszezni, vagy akár otthon megvitatják a nyomozás állását. Közös hobbi lehet pl. az evangélizáció vagy a keresztény zenekari tagság is. De. Azonban. Ennek ellenére.

Tapasztalatom szerint egy síelni és vitorlázni szerető orvos-házaspár házassága nem feltétlenül lesz jobb, mint két teljesen különböző érdeklődésű ember kapcsolata. Ismerek például ügyvéd-tanár, rendőr-pincér, színész-könyvelő párosításokat, amik jól működnek, tartósnak bizonyultak, akár teljesen különböző hobbikkal, baráti körrel.

Sőt, az ellentétek néha tényleg, közhelyszerűen, kiegészítik egymást.

Mindenesetre, szerintem a keresztény házasságnak nem az a célja, hogy "Isten dicsőségét szolgálja", bármely magasztosan hangzik is ez utóbbi lózung. A házasság a társról szól. És miben kellett az embernek társ? Vagy akár miben kell ma is? Szerintem az életben, megélhetésben, gyereknevelésben. A hétköznapokban. A problémákban.

Akkor pedig nem feltétlenül a szakmai esetek megtárgyalása kell, hogy legyen a vacsorai beszélgetés témája. Hanem inkább az a kérdés, hogy ki mosogat. Mikor van takarítás, ki, mikor és mit vásárol be. Szervezzünk-e közös programot, ha igen mit, és pontosan ki tegye meg a lépéseket.

A házasság napi rutinja nem más, mint logisztika. Persze, vannak benne beszélgetések, pihenés, közös tévézés, vagy akár közös horgászat.  Ha valaki nagyon akarja, még a közös egyházi önkéntesmunka ("szolgálat") is beleférhet. A pünki gyakorlat azonban ezen utóbbi egyházi életet akarja előtérbe helyezni, és a témáról szóló tanítás bűntudattal tölti el tagjait, ha esetleg normális családi életet élnek ahelyett, hogy éjjel-nappal az "Úrért égnének", (persze leszarva az otthoni rendet, tisztaságot, gyereknevelést). 

A Biblia sehol se írja, hogy a házasságnak egyházi céljai vannak. Az otthon, a kaja, a pénzügyek, a ruházkodás, a szex... Ezekről ír a Könyv. Közös szolgálat? Elvben nem kizárt. De az átlag hívő átlag életében bizony inkább az előbbi, gyakorlati kérdések a lényegesek.

A közös egyházi "szolgálat" éppen olyan, mint a közös színpadi szereplés. Ha mindkét fél rivaldafényben szeret úszkálni, (és miért is ne?), akkor komoly anyagi háttér kell a háztartás és gyerekfelvigyázás megoldásához. Kb. egy pótházaspár, aki éli a "szolgálók" helyett az életüket. Esetenként nem ítélem el feltétlenül az ilyesmit, de ilyen helyzet egy évezredben maximum egy, ha adódhat, vagyis hogy olyan isteni elhivatottsággal és feladattal bír mindkét házasfél, hogy egyiknek se jut ideje a családi háttérmunkára.

Az átlag, a gyakori, a mindenkinek elérhető és előírt és célszerű azonban nem ez.

Annak kell örülni, amink van. Ha van egy családunk, akkor annak. Akkor nem kell azon agyalni, hogy úristen, már megint nem volt időn imádkozni-böjtölni-szellemiharcolni-szellemieskedni. Akkor beszélgetni kell a családtagjainkkal, akkor együtt kell főzni, együtt kell lenni, és szimplán élvezni kell az együttlétet. Mert meggyőződésem, hogy ez az Isten akarata. És nem a Föld fölött lebegés a kenetben...

Az azonos "szellemi szint" megintcsak nevetséges. Nincs is ilyen, hogy szellemi szint. Nincsenek a hívőknek szintjeik, hacsak nem valami keleti misztikus vagy szcientológus-szerű egyház tagjairól beszélünk. Na, azoknál vannak szintek. Beavatottság, tudat, ismeret, vizsgák, miegymás.

Keresztényeknél? A legnagyobb badarság. Az ember hol ilyen, hol olyan. Jó lenne, ha folyamatosan fejlődnénk, és szeretjük is ilyesmibe belehinni magunkat. Mármint hogy az életünk olyan, mint a felkelő nap útja, mely egyre világosabb lesz, egészen a teljes délig...

De mi a valóság? Hullámhegyek, hullámvölgyek. Tán sokszor emlekedő tendenciát mutatunk, de mikor már túl magasra hisszük magunkat, akkor jön a zuhanás. Most egy egész életre szóló házasságban mi a garancia arra, hogy bármely időpillanatban ugyanazon a ponton fogunk tartózkodni a hullámozásban? És egyáltalán, mi lenne abban a jó? Hogy a házastársam is épp a mélyben lenne, amikor én?

Szóval szellemi színvonal helyett társválasztási taktikának javasolnám első körben a szerelmet, testi vonzalommal spékelve, aztán a racionalizációnál az anyagi feltételek vizsgálatát (miből fogunk élni és hol), majd végül ellenőrizni kellene egyes neveltetésbeli és szocializációból fakadó tényezők egyezőségét - értve ezalatt a rend, tisztaság, életmód, étkezés, gyereknevelés stb. témájában felmerülő igények összehangolhatóságát.

Aztán nem kellene nagyon túlmisztifikálni. Ami bonyolult, abból nem lesz tartós, jó kapcsolat. Ezt tapasztaltam.

Most jönnek a közhelyek.

Közhely 1.: A Bibliában olyan sokszor szerepel az az isteni ukáz, hogy "ne félj", hogy az év minden napjára jut belőle legalább egy.

Közhely 2.: A félelem negatív hit.

Közhely 3.: Az állatok agresszívvá válnak, ha megérzik a félelem szagát. Esetleg az emberek is.

Én mindenképp... Idegesít, ha valaki fél. Akár tőlem, akár mástól. Az meg mégjobban idegesít, ha én félek, vagy valaki el akarja érni, hogy féljek. Szokatlanul agresszív leszek.

Kisgyerekem ok nélküli parája is nagyon idegesít. Miért gondolja ez a kuka, hogy hagyom őt bántani? Hát nem érti, hogy szeretem?  Hogy gondját viselem? Hogy jót akarok neki? 

Miért nem bízik meg annyira bennem, hogy ne féljen egy helyzetben, ahova én viszem? Vagy legalább azt hinné el, amit már ötször elmondtam! 

És a nyavalygás és bőgés helyett miért nem kér engem, hogy segítsek a problémáiban? Akkor elmagyaráznám mégegyszer, megfognám a kezét, vagy valami.

Lehet, hogy Istenapu is így van velünk... Amikor csak nyavalygunk és fosunk, akkor egyáltalán nem bízunk benne, nem hisszük, hogy az adott helyzetből valami jót akar kihozni. Lehet, hogy őt is idegesíti ez a magatartásunk? Ő biztos türelmesebb, mint én. Csak talán megvárja, amíg a hiszti helyett értelmes, bizalommal teli kéréseket fogalmazunk meg.

Mondjuk, ilyesmit:  "tudom, hogy ezzel a változással jót akarsz nekem, legyen meg a Te akaratod, de értsd meg, hogy nagyon félek, mert hiszen nem látok az orromnál tovább ... de azért bízom Benned, sőt, rád is bízom ezt a dolgot. Én úgyse tudom megoldani..."