31. Setétség
A szellemi harc igen érdekes találmánya a karizmatikus mozgalmaknak. (Bár a démonűzést már katolikusék is régóta gyakorolják, lásd (de ne nézd): Ördögűző című film… (Azért mondom, hogy ne nézd meg, ha nem muszáj és még nem tetted, mert esetleg nyugtalanul fogsz aludni a képi hatásoktól. Nem a szellemek miatt.)
A laikusoknak elmondanám a lényeget: nem elég, hogy tudjuk, hogy van az Isten birodalma, tele angyalokkal és pozitív szellemi lényekkel, hanem tisztában kell lennünk azzal is, hogy van a Sátán birodalma, amiben gonosz lények munkálkodnak szigorú, félelemmel kontrollált hierarchiában. Ez a sötét birodalom nem csak a halál után játszik szerepet, mint az a hely, ahol a bűnösök és pechesek forró üstökben tisztító kúrán vesznek részt, hanem bizony, mindennapjaink része.
A Bibliában van néhány utalás arra vonatkozólag, hogy a földi eseményekkel párhuzamosan komoly hadi cselekmények zajlanak a láthatatlan világban a fent említett két királyság között, és arra vonatkozólag is, hogy ebbe a láthatatlan küzdelembe a földön élő keresztényeknek imáik, böjtjeik és egyéb szellemi tevékenységük révén be kell kapcsolódniuk.
A közvetlen összefüggés nincs tanításszerűen kielemezve sem az Ó-, sem az Újszövetségben, de egy-egy kiragadott részletből egyesek már egész Szellemi Harc kódexet állítottak össze maguknak.
Másik művet lehetne szentelni a téma elemzésének. Itt azonban csak azért érintem, mert azok a szentségesek, akik nem elégszenek meg a szexuális bűnök tanainak szaporításával és látványos boszorkányüldözésével, kiváló színteret találnak maguknak a szellemi harc világában…
Akár kombinálni is lehet a kettőt. Például azáltal, hogy minden jobb külsejű szingli lányból azonnal űzni kell a bujaság démonát, minden jobb külsejű szingli fiúból a parázna kívánságot, az átlagos külsejűekből pedig az önkielégítést. Tuti befutó!
Aztán magasabb szintre is lehet lépni, amikor már nem a szembe jövő Testvér külseje és egyéni élethelyzete alapján totózunk az űzendő démonok között, hanem komolyabb „fejedelemségeket” és „hatalmasságokat” veszünk célba.
Ezek a „fejedelemségek” és „hatalmasságok” már vissza is lőnek, mert igen rettenetesek, félelmetesek, és nem szeretik a piszkálást, és már benne is vagyunk egy jó kis zaftos szellemi háború kellős közepében, mint aktív résztvevők, mink vagyunk a naaagy machinátorok, terminátorok, nagysándorok, júliuscézárok, az összes mögöttünk felsorakozott szellemi hadseregletek irányítói.
Ne is törődj vele, kedves kétkedő, hogy nem jártunk be a munkahelyünkre dolgozni, NEM azért veszítettük el az állásunkat. Hanem, az igenfontos szellemi munkánk és harcunk ilyen üldöztetésekkel jár, hogy az embert ezek a gonosz szellemi lények ocsmány módon kifúratják a munkahelyéről. DE nem baj! A fő az, hogy nem hátrálunk meg. Tovább böjtölünk, harcolunk, űzünk, kötözünk, átkozunk-átkozódunk...
Szellemi harc pedig igenis van. A keresztényeknek igenis részt kell venni. De nem mindegy, hogy kinek, és miben. A harcot úgy kell elkezdeni, hogy meghallja az ember fia, hogy a szederfák fölött megindult a láthatatlan légió…
[1] Nem előbb, nem enélkül.
Amikor a keresztény így belecsavarodik az állandó szellemieskedésbe, akkor az a setét birodalom egyáltalán nem fél és retteg, hanem hatalmasakat kacarászik. Egy állandó árnyékbokszot folytató, űzött-vad-tekintetű hívő nem igazán vonzó példája Krisztusnak.
Nem beszélve arról, hogy a negatív vagy akár pozitív szellemvilág állandó fürkészése még senki emberfiának sem hozott sok jót. Be kell látnunk, kicsik vagyunk. Nem vagyunk mindenre alkalmasak. Itt is igaz, addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér.
Aki pedig már egyszer belekeveredett egy ilyen örvénybe, annak nagyon nehéz, és isteni kegyelem nélkül lehetetlen is helyreállítani azokat a lelki károsodásokat, amiket szerzett és okozott.
De Istennel minden lehetséges. Az első lépése a helyrezökkenésnek az, hogy az égről visszafordítjuk tekintetünket a prózai mélységekbe, és a lábunk elé nézünk. Aztán meg kell tanulnunk úgy elindulni reggel a munkába, hogy előtte nincs szellemi harc. A gyógyulás következő fázisa, ha a páciens már képes kapcsolatot teremteni embertársaival anélkül, hogy beazonosítaná a bennük munkálkodó negatív szellemi erőket, és osztályozná őket aszerint, hogy mely szellemi fejedelemség titkos képviselői.
Aztán észreveszi, hogy még mindig kék az ég, (nem sötétíti el a szellemvilág véres csataképe), és a természet gyakran regenerálja magát minden emberi igyekezet ellenére, és a fák fölfele nőnek, és a kutyák nem szellemeket, hanem macskákat ugatnak.
Végül talán megbocsát önmagának, hogy annyi butaságot ordibált bele a szellemvilágba… ahelyett, hogy a magánéleti problémáira keresett volna gyakorlati megoldást. Nem szellemi úton, de Isten segítségével.
32. Összegzésként
Amit mindenképpen meg kívántam osztani Valakivel, az az, hogy a Biblia igaz, de nem minden Biblia-értelmezés igaz.
Ezt az alapállítást részletezve elmondható, hogy a mai egyháznak nevezett csoportok főbb hibái közé tartozik az az általánosan elterjedt téveszme, hogy a legfőbb bűn, a bűnök bűne a paráznaság. Amellett, hogy nem tagadom a Bibliában szereplő „Ne paráználkodj!” parancs létjogosultságát, szeretném leszögezni, hogy a szexuális bűnök jelentőségének túlhangsúlyozása oda vezetett, hogy komolyabb szellemi és lelki gondok megoldása helyett a kereszténység álproblémák boncolgatásába fullad és fekteti energiáit.
A mai Istenre vágyakozó világban ok nélküli megbotránkozást vált ki a keresztény csoportokban, egyházakban, felekezetekben megnyilvánuló felesleges prüdéria (és az ezzel kapcsolatos hazugságok és álszentségek).
Ugyanezt a taszító hatást váltja ki a pénzzel kapcsolatos tanítások túllihegése és dogma szintre emelése.
Sajnos, a tizedről és adakozásról szóló hitelvek minden esetben olyanok szájából hangzanak el, akik haszonélvezői az adott hitelveknek… Vagyis olyanok prédikálnak arról, hogy a gyülekezeti tagoknak kötelező rendszeresen tizedet fizetni és adományt adni, akik ebből élnek. Nagyon sajnálatos az is, hogy a hívek nem önkéntesen jótékonyak. Viszont a fent említett tanítások fenyegetéssé alakítása egyáltalán nem kívánatos jelenség. A szegénységtől tartó egyházi vezetők rendszeresen azzal fenyegetik és presszionálják a híveket, hogy akik nem fizetnek rendszeresen tizedet, és nem adakoznak, el fognak szegényedni.
Ez a tanítás hamis. Ilyen nincs a Bibliában. A vetés-aratás törvényének ilyen leegyszerűsítése csak azt a célt szolgálja, hogy az egyébként holnaptól aggódó pásztorok, presbiterek és egyéb vezetők biztosítsák bevételeiket. Nem így kellene. Ahol pedig a fortélyos félelem igazgat, ott már nem Krisztus az úr.
Amit Jézus mondott, az az, hogy aki kér, az kap. Feltétel nélkül. Aki Isten országát keresi, annak anyagi életében rendet tesz Isten. Nem kell aggódnunk. Akit pedig Isten arra ösztökél, hogy adjon, az jól teszi, ha ad, de azt nem hiszem, hogyha esetleg lázadóként ellenáll, akkor rögvest az lesz a büntetése, hogy leég a háza, vagy kirúgják az állásából. Bízzuk az ilyen ügyek intézését az égben lakó mindenhatóra…
A mások fölött gyakorolt emberi kontroll szintén nem vonz embereket Istenhez. Adott esetben a szigorú diktatórikus rendszer lehet csábító az emberek számára, főként térségünkben, ahol még generációkra visszamenőleg belénk égették a paternalista társadalmi rendhez való ragaszkodást. De ennek nem kellene így lennie. Ha Isten olyan nagy szabadságot adott valamennyiünknek, hogy életünk végéig bármikor szabadon dönthetünk az élet vagy a halál mellett, és bármikor van lehetőségünk Istennek hátat fordítani, akkor embernek egyszerűen nincs joga ezt a hatalmas szabadságot bármily csekély mértékben is korlátozni. Mindenkinek magának kell döntenie arról, hogy nap mint nap követi-e Jézust, és ha igen, akkor hogyan. Nem vagyok a tekintély ellensége. Nem vagyok az intés ellen. Hiszek abban, hogy emberek egymásnak segíteni tudnak építő kritikával. De hogy mikor, mennyiben, kitől, kinek … ez már felettébb nagy bölcsességet igényel mind az intőtől, mind az elfogadótól. Itt lép be az autonómia szükségessége.
Mindazonáltal, egyre több keresztény érzékeli, hogy változás lesz. Szél és tűz jön. Az igazi egyház, amely egyének belső egyházának transzcendens közösségét jelenti, meg fog változni. Hogy pontosan hogyan, még nem tudható.
Szerintem lesznek közösségek, de nagy szerepet fog kapni az egyéni munka. Lesz szervezet, de fontosabbak lesznek a hétköznapi utcai csodák, és természetfölötti jelenségek, mint a közösségi élet. Megszűnik a tolvajnyelv, és a keresztények nem arról ismerik majd meg egymást, hogy ugyanazt a szlenget használják, és hogy hangos sztereotíp köszöntésekkel jelzik a maffiakapcsolatot. (Nem biztos, hogy úgy fogják egymást hívni: Testvér és Testvérnő. Lehet, hogy rájönnek, hogy a másik kereszténynek van neve. Pl. Pál, Pali, Péter, Anna, Annuska, esetleg John.) És lehet, hogy a keresztények emberként fogják egymást elfogadni és tisztelni, mint akiknek bizalmat szavazott mindenek Ura. És az is elképzelhető, hogy úgy egymással, mint a Jézust nem követőkkel szemben az általános emberi, társadalmi udvariassági szabályok szerint fognak viselkedni.
De mindezeken túlmenően arról lehet majd tudni róluk, hogy élő kövek, és küldöttek, meg só és világosság, hogy nem foglalkoznak majd a lényegtelen dolgokkal. És elkezdenek hasonlítani Jézushoz, abban, hogy tűzláng lesz a tekintetük, és abban, hogy halkan fognak beszélni, de annak súlya lesz, és olyan lesz, mintha a menny dörögne. És szépek lesznek küllemre, kedvesek a szemnek. És bölcsek lesznek a szólásra, és bölcsek a hallgatásra. És amerre járnak, leomlanak a sötét birodalom bástyái, és az emberek megváltoznak. A csodák és gyógyulások hétköznapivá válnak, és az újságok már azért nem foglalkoznak az ilyen természetfölötti jelenségekkel, mert köztudomású ténnyé válik, hogy a Jézus-csapat tagjai efféle igen jótékony, hasznos és humánus bűvészmutatványokkal képesek szórakoztatni a nagyérdeműt. Szerintem…
Könnyű leírni a vágyálmainkat. Nem könnyű azonban felvállalni annak felelősségét, hogy a jövő és a jelen! élő egyházát NEKÜNK kell olyanná formálnunk, amilyennek látni szeretnénk.
Pedig az égi támogatást biztosra vehetnénk ehhez a projekthez…
VÉGE
