11. A közösség

 

Mi a gyülekezet? Mi az egyház? Az ószövetség egy emberből származó népnek adott lehetőséget Istennel való közösségre. A nép egésze szerződött Istennel, de nem is annyira önálló akaratából, hanem inkább Isten barátainak nevezett őseik révén. Isten Ábrahám barátjaként utalt önmagára, és vállalta Izsákot, sőt, még a simlis Jákobot is, akit átkeresztelt Izraelnek. Jákob leszármazottai lettek Izrael népe, de legtöbbjük nemigen szolgált rá egyénként a sok áldásra, amit Isten az övéinek készített. Ha mai nyelven akarnánk megfogalmazni, az első projekt egy nagy kudarc volt. Izrael nem törődött sem az írott szerződéssel, sem annak „szellemével”. Így aztán az a cél, amiért létrehozták, nem valósult meg. Itt volt az ideje a szerződés-módosításnak.

 

Az egyik gond a régivel az volt, hogy egyrészt túl szigorú feltételeket tartalmazott a törékeny testű és lelkű ember számára, és pláne közösségként volt nehéz követni. Ezért aztán az a néhány jóravaló is sokszor bűnhődött a többiek cselekedeteiért.

 

Így az Új Szerződés és Új Szövetség már egyénfüggő lett. Mindenki egyéni elbírálás alá esik, a szív a fontos, nem a külső. (A helyzet ennél a leegyszerűsített sémánál természetesen sokkal árnyaltabb, viszont az egyszerű séma előnye, hogy könnyen érthető.) De mi akkor a gyülekezet?

 

Szerintem első sorban az ószövetségi közösségekből kifejlődő új élő egyház próbaszíntere. Az apostolok munkássága ott kezdődött, ahol a szuperszellemi jeruzsálemi közösség kialakult. A communában minden közös volt, és főként szellemi tevékenységgel múlatták az időt. Hogy ez rendjén volt-e? Bizonyára, egy darabig, és egy szintig.

 

Viszont a bekövetkező események arra utalnak, hogy a túlzott egybeforrás és befele fordulás nem teljesen volt cél és jutalmazandó eredmény Isten szemében. Igen, Jézus beszélt üldöztetésről, ami elkövetkezik, viszont azt nem hiszem, hogy minden keresztény folyamatos élethelyzete kell, hogy legyen ez az állapot. Ha a keresztény élet valóban folyamatos nyomorúságból, üldöztetésből és szenvedésből áll, akkor a középkori kolostorokban élőknek volt igazuk, akik üldözők hiányában önmagukat ostorozták és kínozták, hogy megfeleljenek az isteni elvárásnak.

 

De azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a mi Istenünk nem ilyen perverz.

 

Visszatérve Jeruzsálembe, a sztárgyülekezet sorsa a szétszóratás és üldöztetés lett, minek eredményeképp az eredeti küldetésüknek kezdtek megfelelni a keresztények, és elvitték országszerte az örömhírt, hogy egyedülálló, megismételhetetlenül szuper ajánlat érkezett a mennyből, csak alá kell írni a láthatatlan papírt, és minden adósság eltörölve, minden a miénk. Kötelezettségeink vonatkozásában a másik fél már teljesített mindent, nekünk csak minimális erőfeszítést kell tenni a dolgok érdekében. És sokan voltak, akik erre a vérszerződésre igent mondtak, mert meglátták a láthatatlant.

 

 

12. Gyülekezet

 

A figyelmes bibliaolvasó rájön, hogy Isten nem sztereotíp törvényt és törvénymagyarázatot szándékozott adni, hanem olyan egyedülálló ismeretanyagot, amely birtokában megérthető a már hivatkozott szerződéses kapcsolat minden aspektusa. Többek között például majdnem minden sztorinak megvan az ellentéte. Másszóval, ami egyszer így igaz, az máskor pont az ellenkezőjeképp. Ahogy az élet is bonyolult.

 

Kedvenc részletem e témában a Prédikátor könyvében található, mert prédikátor elárulja, hogy van ideje a születésnek és a meghalásnak, az ölésnek és a meggyógyításnak, az ölelésnek és az öleléstől való eltávozásnak, az építésnek és a rombolásnak valamint sok más ellentétes dolognak[1]. Egyik sem jó vagy rossz önmagában. Így a „ne ölj” is viszonylagos, mivel Isten sokszor adta ki az ölj, pusztítsd ki, írmagja se maradjon parancsot éppen Izrael fiainak, a törvényhordozóknak.

 

A megbotránkozó humanisták többek között ezzel magyarázzák istenellenes magatartásukat.

 

Nyilvánvaló, hogy ugyanígy van ez a gyülekezettel és a közösséggel is. Az Apostolok Cselekedetei és a levelek arra épülnek, hogy különböző gyülekezetek létrehozását, alakítását, szabályozását írják le. Természetesen nem állítom, hogy a gyülekezet, vagy egyházközösség mint olyan, rossz.

 

Nem teszi ezt senki, aki hozzám hasonlóan gyerekkorától vágyott olyan emberi közegre, ahol nem kell tettetni, álságosan viselkedni, vigyázni minden szavunkra, helyezkedni, harcolni, hanem csak lehetünk lenni, együtt lenni, egy célért küzdeni, egymást megérteni, szeretni, támogatni, érdek nélkül, csak úgy... Egy mindenkiért, mindenki egyért! Igen, nem szégyellem, erre vágytam, és vágyom ma is. Idealista vagyok. Csalódásaim ellenére hiszek a pozitív végkifejletben.

 

Az már más kérdés, hogy sajnos eddig nem találtam meg. A kedves Olvasónak, ha sikerült, ezúton gratulálok. Amely keresztény közösségben én megfordultam, ott azt tapasztaltam, hogy szigorúbbak a játékszabályok, mint bármely úgymond világi társaságban. Sokkal nagyobb rafinéria kell ahhoz, hogy a szeretet csókjai és bűbájos mosolyok mögött felfedezzük az álnok számítást vagy csapdát. És felvértezzük magunkat ellene.

 

Jelenleg úgy látom, hogy a keresztény közösségek olyanok, mint a tulipános aknamező, ahova a szép tájat látván besétál az ember, és már hiányzik legalább a fél lába, mire rájön, hol van.

 

Reménykedem, hogy vannak még olyan csoportok, kisközösségek, amelyekre nem igaz a fenti állítás.

 

Másrészről attól félek, hogy mégsincsenek, legalábbis nem a közelben, mert már egy-két sajtóorgánum leközölte volna a természetfölötti jelenségeket, amik egy ilyen istenes közösség életét követik.