Jót tesz a korán kelés, csak úgy áramolnak a világmegváltó gondolatok, amelyeket, végül is, másokkal is közölhetőnek, megoszthatónak ítéltem. :)

- Kellene ide néhány emotikum. -

Szóval úgy kezdődött, hogy tegnap, az évben először, kivonultam a Víz közepére egy gumimatraccal. És csak én voltam, a Víz, a dombok, a táj, a hattyúk, a kócsag, a kacsák és az ugráló halak. Némi népség is volt, de kellően távol. És gondolkoztam. Mondhatni, Istennel voltam. Még hívőségem idején voltak ilyen reggeleim, nappali időtöltéseim, (meg aztán később is), amikoris arra helyeztem a hangsúlyt, hogy az életben egy kicsikét ne az én szájam járjon, hanem hallgassak. Hallgassam a szél, a természet, és a halk, szelíd hang szavát...

És megértettem, hogy a problémáimat tulajdonképpen én magam okozom a rossz hozzáállásommal. No, nem a külső tényezőket irányítom, mint egy sötét játékos, hanem az érzéseim okozzák a gondot, úgy, ahogy átélem. Hiszen nem az ÉN munkám, tevékenységem, gondolataim, intézkedésem, sürgésem-forgásom az, ami nekem és kis családomnak a helyzetét alakítja, és a jó dolgokat megteremti. Nem az ÉN felelősségem, hogy mindent megoldjak és intézzek, és mindenki jól érezze magát, esetleg önfeláldozó közbenjárásom mellett.

Kárrierrrem kezdetén még nagyon értettem ezt a dolgot. Hiába próbáltak kedves főnökeim bevonni a munkaügyek felelősségi és érzelmi részébe, bárgyú mosollyal ellenálltam. Ez nem akadályozott meg abban, hogy a maximumot nyújtsam, és a lehető legjobb munkákat tegyem le az asztalra. De éreztem és éreztettem, hogy nem az én dolgom, hogy aggódjak az Ügyek kimenetele és alakulása miatt. Az én dolgom csak annyi, amennyi a munkaköri leírásomban szerepel, vagy akár egy kicsit több, amivel előmozdíthatom az össztársadalmi érdekeket. De nem kell úgymond "involválódnom" személyesen. Persze ebben segített az akkor még intenzív evangélizációs csoportbeli élet, ami munkahelyen és azon kívül mint főfőfőfő prioritás zajlott.

De mostanra elfelejtettem ezt. Nehéz távol tartanom magamtól érzelmileg a világ,a család, az ügyfél, a barát, az ország stb. összes búját, baját. Pedig muszály lenne.

Ahogy ottan ringatództam, a hálától könnyes szemekkel a béna matracon, a távoli hangokat a víz tisztán közvetítette. Egy vénasszonyoknyarabeli néni így kiáltott úgy párkilométernyire: Hát mivel érdemeltük mi ki ezt a  gyönyörű időt?! És igaza van. Semmivel. Ez a lényeg. Nem erővel, nem hatalommal. Kegyelemből. Mindig, minden kegyelemből van. A mi hozzájárulásunk az eredményhez egy kis légypiszok, fika, túró, stb. Isten teszi, ő adja. Ebből kell(ene), hogy származzon az a sokat emlegetett belső béke, nyugalom, nyugodalom, aggódásmentes kibeszélhetetlen öröm... Nem a tetteink/cselekedeteink juttatnak az égi országba, és nem feltétlenül ezek juttatnak előbbre az életben. Minden csak az isteni jóság, kegyelem eredménye. (Gondolom azt mindenki tudja, hogy ennek az elvnek az elfogadása nem jelenti, hogy passzivitásba kell/szabad vonulnunk.)

Hogy-hogy nem, a Filippi levélen aludtam el, aminek egyik sokat emlegedett gondokkal foglalkozó része csak megerősíti ezt a vonalat. Nem a mienk a gond, annyi dolgunk van, hogy könyörgéseinkben mondjuk el az Égi Apunak, és Jézus Úrnak. Ettől kezdve ő kezeli. Mi meg csak tesszük a dolgunkat. De aggódni már nem szabad, nem kell. Várjuk a megoldást.

Persze volt olyan versenyző is, aki kicsit másként állt hozzá a kegyelemhez, ott a víz színén, a távoli vitorlásában, fennhangon mobiltelefonálva. (Hogy lehetett ott vétel? De volt.) Ő nem élvezte az ingyen kegyelmet, az ajándékot, hanem a szép idő, víz, csend, nyugalom ellenére idegesen mobiltelefonált, intézkedett némi adósság, ügyvéd, végrehajtó és lízing ügyében. Na, ez az, amit sem egy hitre még nem jutott, sem egy hívő embernek nem ajánlott csinálni. Legalább élvezze, amije van! A pénze után fusson, miután partra ért!

Szóval ennyi, most már csak meg kéne valósítani a tanultakat. Nem belefolyni érzelmileg, csak csinálni, és derűsen élvezni, várni a kegyelmet, és reménykedni, bízni Istenben, az ígéretekben. Feltétlenül.