Unom! Unom! Unom! Miért kell mindenért, mindennel és mindenkivel küzdeni???? Miért nem működnek a dolgok maguktól, és miért nem tartják be az illetékesek a szabályokat? 

A közszolgáltatók meglopnak, ha nem figyelsz oda, a hivatalnokok nem teszik a dolgukat, ha nem jársz a nyakukra. Ha végre elértél valamit, újabb nehézségek támadnak. Azt hiszem, hogy ez csak a posztszocialista Magyarország sajátja, mármint hogy semmi se működik úgy, ahogy kéne. Olvastam nemrég egy okos embertől, hogy őszerinte ez a hadiállapot a kapitalista rendszer velejárója, és ezt akartuk, akkor meg minek panaszkodunk. Hát nem hiszem, hogy ezt akartuk. Inkább azt akartuk, amit Ausztriában, Svájcban, Hollandiában és Németországban (Nyugat) láttunk. Hogy roskadoznak a polcok az áruktól, hogy rend van, tisztaság, mindenki tudja, hogy mi a dolga, az eladó nem  engedi meg magának, hogy ne mosolyogjon. A munkaidő után hangulatos éttermekben, sörözőkben beszélgetnek és vacsiznak az emberek. Vannak lehetőségek, és mindenki számára hozzáférhetők. Azt akartam, én legalábbis, amit Petra mesélt nekem, a német lány. Felvételizett az egyetemre, és ösztöndíjából albérletet fizetett. Kicsit dolgozott mellé, és kocsit vett, amivel szabadidejében Magyarországra jött a szerelméhez... Én ezt hittem, hogy ez a kapitalizmus. Meg az, hogy aki rendesen dolgozik, az rendes házban/lakásban él, és van pénze a hobbijára.

Ez persze régen volt, és nálunk amúgy se működött volna. Plusz most "válság" van, ami magyarázat lehet arra, hogy az emberek meglopják, becsapják egymást? 

Aztán arra gondoltam, hogy az élet küzdelem. Jézus is ezt mondta. Ha nem vagyok hajlandó megküzdeni a dolgokért, akkor ugyan kényelmesebb lesz az életem, de nem lesznek eredményeim. Most, a zaklatott, harcos hétköznapokban arra vágyom, hogy hazamehessek az anyukámhoz, ahol nyugalom szigete van a többi dologhoz képest. Erre gondolok, és jó érzés járja át a torkomtól a gyomromig terjedő tartományaimat... Na ja. Csakhogy ezért a nyugalomért is megküzdöttem valamikor. Azért van meg most. Elfogadtattam magam és elfogadtam. Előtte csupa harc volt a család is... És ráadásul, most már én vagyok az anyuka.

Mondhatja valaki, mármint keresztényként, hogy az ördöggel harcol, ami részben, sok esetben igaz is. De egyébként az ördög vagy ördögök csak egy részletei a problémáknak. A másik fele a saját tökéletlenségünk, illetve az emberi butaság és lustaság.

"Jn 16,33
Ezeket azért beszéltem el nektek, hogy bennem békességetek legyen. A világban szorongatástok lesz, de bízzatok: A világ legyőzve [áll] alattam.”  
 

Csia szerint. A szorongatás vagy nyomorúság nekem ezt jelenti: a folytonos küzdelmet, a harcot, a békesség hiányát. Igaz ez hitre, életbeli eseményekre egyaránt. Ábrahám, Izsák, Jákob, Dávid király végigküszködték az életüket, mire nyugalmat találtak. Viszonylag. (Dávidnál ez a nyugalom nem sok pozitívumont szült... lásd Bethsabé elcsábítása unaloműzésként.)

Ez a világ nem tökéletes, a benne lévő emberekkel, gondolatokkal együtt. A küzdelem egyrészt a könyörgés, imádság során folyik, mert meg akarjuk érteni, át akarjuk látni, hogy mi folyik. Isten segít, ha kérjük. A könyörgés nagyon sokat változtat a dolgokon, főleg ha nem hagyjuk abba, és évekig tovább visszük. Ha nincs küzdelem, nincs győzelem se. A győzelmet mindenki szereti, de az odavezető út nem látszik kellemesnek. Mindegy is. Más választásunk sokszor nincs. Mert ugyebár, a visszavonulás, passzivitás nem alternatíva. Legalábbis ha komolyan gondoljuk a kereszténységet.