Azt hiszem, nem egy olyan pünkösdi karizmatikus gyülekezet van, ahol az a hír járja, hogy a házasság akkor jó, ha a házasfelek együtt tudnak "szolgálni". Nem szeretem ezt a "szolgálat" szót. Hamár valami, akkor legyen önkéntes-munka. Nem beszélve arról, hogy mikre használták már el ezt a régi, Károli Bibliából vett kifejezést. Ez a téma is megér egy misét.

Nem vitatom, hogy jó, ha az ember párjának azonos a hobbija vagy munkája. Van benne élvezet, hogy a házastársak együtt tudnak járni pl. horgászni vagy teniszezni, vagy akár otthon megvitatják a nyomozás állását. Közös hobbi lehet pl. az evangélizáció vagy a keresztény zenekari tagság is. De. Azonban. Ennek ellenére.

Tapasztalatom szerint egy síelni és vitorlázni szerető orvos-házaspár házassága nem feltétlenül lesz jobb, mint két teljesen különböző érdeklődésű ember kapcsolata. Ismerek például ügyvéd-tanár, rendőr-pincér, színész-könyvelő párosításokat, amik jól működnek, tartósnak bizonyultak, akár teljesen különböző hobbikkal, baráti körrel.

Sőt, az ellentétek néha tényleg, közhelyszerűen, kiegészítik egymást.

Mindenesetre, szerintem a keresztény házasságnak nem az a célja, hogy "Isten dicsőségét szolgálja", bármely magasztosan hangzik is ez utóbbi lózung. A házasság a társról szól. És miben kellett az embernek társ? Vagy akár miben kell ma is? Szerintem az életben, megélhetésben, gyereknevelésben. A hétköznapokban. A problémákban.

Akkor pedig nem feltétlenül a szakmai esetek megtárgyalása kell, hogy legyen a vacsorai beszélgetés témája. Hanem inkább az a kérdés, hogy ki mosogat. Mikor van takarítás, ki, mikor és mit vásárol be. Szervezzünk-e közös programot, ha igen mit, és pontosan ki tegye meg a lépéseket.

A házasság napi rutinja nem más, mint logisztika. Persze, vannak benne beszélgetések, pihenés, közös tévézés, vagy akár közös horgászat.  Ha valaki nagyon akarja, még a közös egyházi önkéntesmunka ("szolgálat") is beleférhet. A pünki gyakorlat azonban ezen utóbbi egyházi életet akarja előtérbe helyezni, és a témáról szóló tanítás bűntudattal tölti el tagjait, ha esetleg normális családi életet élnek ahelyett, hogy éjjel-nappal az "Úrért égnének", (persze leszarva az otthoni rendet, tisztaságot, gyereknevelést). 

A Biblia sehol se írja, hogy a házasságnak egyházi céljai vannak. Az otthon, a kaja, a pénzügyek, a ruházkodás, a szex... Ezekről ír a Könyv. Közös szolgálat? Elvben nem kizárt. De az átlag hívő átlag életében bizony inkább az előbbi, gyakorlati kérdések a lényegesek.

A közös egyházi "szolgálat" éppen olyan, mint a közös színpadi szereplés. Ha mindkét fél rivaldafényben szeret úszkálni, (és miért is ne?), akkor komoly anyagi háttér kell a háztartás és gyerekfelvigyázás megoldásához. Kb. egy pótházaspár, aki éli a "szolgálók" helyett az életüket. Esetenként nem ítélem el feltétlenül az ilyesmit, de ilyen helyzet egy évezredben maximum egy, ha adódhat, vagyis hogy olyan isteni elhivatottsággal és feladattal bír mindkét házasfél, hogy egyiknek se jut ideje a családi háttérmunkára.

Az átlag, a gyakori, a mindenkinek elérhető és előírt és célszerű azonban nem ez.

Annak kell örülni, amink van. Ha van egy családunk, akkor annak. Akkor nem kell azon agyalni, hogy úristen, már megint nem volt időn imádkozni-böjtölni-szellemiharcolni-szellemieskedni. Akkor beszélgetni kell a családtagjainkkal, akkor együtt kell főzni, együtt kell lenni, és szimplán élvezni kell az együttlétet. Mert meggyőződésem, hogy ez az Isten akarata. És nem a Föld fölött lebegés a kenetben...

Az azonos "szellemi szint" megintcsak nevetséges. Nincs is ilyen, hogy szellemi szint. Nincsenek a hívőknek szintjeik, hacsak nem valami keleti misztikus vagy szcientológus-szerű egyház tagjairól beszélünk. Na, azoknál vannak szintek. Beavatottság, tudat, ismeret, vizsgák, miegymás.

Keresztényeknél? A legnagyobb badarság. Az ember hol ilyen, hol olyan. Jó lenne, ha folyamatosan fejlődnénk, és szeretjük is ilyesmibe belehinni magunkat. Mármint hogy az életünk olyan, mint a felkelő nap útja, mely egyre világosabb lesz, egészen a teljes délig...

De mi a valóság? Hullámhegyek, hullámvölgyek. Tán sokszor emlekedő tendenciát mutatunk, de mikor már túl magasra hisszük magunkat, akkor jön a zuhanás. Most egy egész életre szóló házasságban mi a garancia arra, hogy bármely időpillanatban ugyanazon a ponton fogunk tartózkodni a hullámozásban? És egyáltalán, mi lenne abban a jó? Hogy a házastársam is épp a mélyben lenne, amikor én?

Szóval szellemi színvonal helyett társválasztási taktikának javasolnám első körben a szerelmet, testi vonzalommal spékelve, aztán a racionalizációnál az anyagi feltételek vizsgálatát (miből fogunk élni és hol), majd végül ellenőrizni kellene egyes neveltetésbeli és szocializációból fakadó tényezők egyezőségét - értve ezalatt a rend, tisztaság, életmód, étkezés, gyereknevelés stb. témájában felmerülő igények összehangolhatóságát.

Aztán nem kellene nagyon túlmisztifikálni. Ami bonyolult, abból nem lesz tartós, jó kapcsolat. Ezt tapasztaltam.