Csia szerint:

2Kor 1,22
Ö az, aki el is pecsételt minket, és szívünkbe adta a Szellemet foglalónak.

Károli zálogról beszél. Nem tudjuk, hogy Pál a korabeli nyelvhasználatban milyen jogintézményre utal, de a magyar fordításokból arra a következtetésre juthatunk, hogy valamiféle szerződési biztosíték szerepel a szövegben.

A mai köznyelvi értelemben a foglaló szót főként arra az esetre használjuk, amikoris lakásvételnél az eladónak átadunk valamennyi összeget annak biztosítására, hogy ő ne adja az ingatlanát másnak, illetve, hogy mi szándékozunk a későbbiekben a teljes vételárat kifizetni, és a lakást megvenni.

Ha megszegnénk az adott szavunkat, és mégse lennénk hajlandók az egész összeget kiköhögni, az eladó a pénzünket megtarthatja, és bevásárolhat belőle. Nekünk ezzel szemben se pénzünk, se lakásunk.

A zálogról általában azt szokás gondolni, hogy kölcsön esetén adjuk, például az aranygyűrünket odaadjuk a kölcsönadónak, aki ettől megnyugszik, mert ha nem fizetnénk vissza a pénzt, amit tőle kaptunk, akkor az aranygyűrűt eladhatja és visszajönne a pénze.

Mindkét konstrukciónál az a lényeg, hogy valami olyasmi, ami a miénk, más hatalmába-birtokába kerül, hogy a szavatartásunkat alátámassza, és minket is ösztönözzön az adott szavunk betartására. Ha betartjuk a szavunk, a zálog és a foglaló visszajár.

Pál azt állítja, hogy Isten is adott zálogot vagy foglalót a keresztényeknek. Tehát nálunk van valamije. Nem is akármilyen "tárgyról" beszélünk: hanem egy furcsa zálogtárgyról vagy foglalótárgyról, ami nem is tárgy, hanem személy: Isten szelleme.

Valószínű, hogy Pál tanulmányaihoz valamiféle jogi alapok is tartoztak, mert leveleiben rendszeresen utal a "szerződéselméletre": többek között a fenti kitétel is ilyen. Az elmélet szerint Isten valamit ígért a keresztényeknek, szerződéses formában, mely ígéret teljesítéséhez még igen értékes biztosítékot is adott... a saját szellemét...

A másik oldalról, ha átvesszük a biztosítékot, mi is vállaljuk, hogy a szerződéses kitételeket elfogadjuk. A zálogot, vagy foglalót csak a másik fél mulasztása vagy nem megfelelő eljárása esetén használhatjuk fel, a szerződés teljesülése előtt azonban megfelelő őrzésére vagyunk kötelesek. (Persze tudjuk, hogy Isten szellemét nem lehet használni.)

Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy Isten marha komolyan gondolta, amiket ígért, és bízik bennünk annyira, hogy az értékes biztosítékra megfelelőképp vigyázunk, és a szerződés sikeres megvalósulásakor hiánytalanul visszaszolgáltatjuk. Közben meg betartjuk a szövetség-szerződés ránk vonatkozó passzusait.

A szerződésből való kilépés számunkra azt jelentené, (mai magyar gondolkodásmódban, de tán római jogi eredettel), hogy a foglaló kétszerese jár vissza. Vajon ezt hogy teljesítenénk? 

Mindenesetre a Szent Szellemre vigyáznunk kell, mint hímes tojásra. Nem illendő szomorúságot okozni neki. Mert nem mehet el tőlünk, hacsak nem szegjük meg az adott szavunk. De hiszen nap mint nap megszegjük... Isten mégsem hajtja be rajtunk a tartozásunk.

Na, ez a kegyelem. Hiszen ebben a szerződésben nem igazán lehetünk megfelelő partnerek, kizárólag a kiválasztott, felhatalmazott, megbízott Jézuson keresztül, aki kezeskedett értünk. Szóval Isten egyik személye a közbenjáró-kezes, a másik a zálog-foglaló-biztosíték, a harmadik pedig a szerződő partner. Kissé ijesztő belegondolni, milyen elkötelezetti kapcsolatba kerültünk, amikor könnyeden és ujjongva elfogadtuk a megváltást, a keresztáldozatot, a békejobbot, azaz az új szövetség részeseivé váltunk.

Hát így kell magunkat megbecsülni.