Tudjátok mi a legnehezebb a felnőttségben? A szabadság. Amire gyerekként úgy vágytam. Eldönthetem, sőt el kell döntenem nap mint nap, hogy mit csinálok, mivel töltöm az időmet. A hitéletben ugyancsak az én dolgom, hogy mit, hogyan tegyek. Nagyon könnyű ehhez képest mindezeket a döntéseket feladni, és másra hárítani. Például csatlakozik az ember egy vallásos közösséghez,(ez is egy döntés ugyan), aztán minden téren követi az ott előírtakat, javasoltakat. Hogy mit értek ez alatt, szerintem sokaknak világos. Például azt prédikálta a pásztor/lelkész/atya, hogy attól leszek frankó hívő, ha minden reggel öt miatyánkkal/egy óra bibliaolvasással/misével/hálaadással stb. kezdem a napot reggel öttől hatig. Ez az időpont elég komoly áldozatot igényel, de ha legalább minden másnap sikerül az emberfiának végrehajtania a lelki gyakorlatot, akkor már nagyon jól érezheti magát, hiszen jó kereszténynek bizonyul.

Pedig nem is olyan biztos. Önmagunkat fölspannolhatjuk ilyen "önként vállalt" feladatok végrehajtásával, de egyáltalán nincs garantálva, hogy égi jutalmat nyer önkínzó tevékenységünk.

Nagyon nehéz továbbá a felnőttlétben, hogy az embernek nincs lehetősége arra, hogy apura és anyura hárítsa a feladatait. Sőt, most már mi vagyunk az apukák, anyukák, főnökök, akiknek döntéseitől mások élete függ.

Erre nem nagyon vagyok felkészítve. A posztszoci világban a mi generációnk elég szerencsétlen, hiszen gyerekkorunk az úttörő- és KISZ-mozgalom jegyében telt, amikor még minden meg volt határozva, minden léptünkre volt kötelező recept. Jövőképünk nagyon szűk keretek közt volt alakítható, kényszereink sajnos beépültek. Aztán jött a rendszerváltás, és azok, akik ki tudtak törni a belső láncok fogságából, nagyon hamar meggazdagodak, hatalomra kerültek.

A többiek, a rabok, nap mint nap küzdenek ezzel a kínnal, hogy nem tanultuk meg hogyan kell, aztán mégis muszállly csinálni.

És feltámadtak a rafkós önjelölt próféták és vezetők, akik "jóságosan" felvállalják, hogy az elbizonytalanodott népeknek irányvonalat ajánlanak, de tulajdonképpen csak a belső rabigánkat hazudják szabadságnak, miközben maguk fűznek láncra bennünket.

Itt van az ember jóval túl a harmincon, és még mindig bizonytalankodik. Melyik "istent" kövessem? 

A Bibila Istene a jó válasz, de őt követni sem lehet felnőttség nélkül. Nézzük meg Jézust, hogy a tanítványaitól mit várt? Hányszor de hányszor fakadt ki rájuk? Hogy lehet, hogy féltek a viharban? Mért nem adtok enni ti a sokaságnak? Miért nem értitek meg az égi országra vonatkozó dolgokat? 

Aztán elküldte Isten szellemét. A láthatatlan, érinthetetlen zúgó szélvihart, semmiből fellobbanó, majd a fizikai világból újra a többedik dimenzióba visszahúzódó tüzet... Hogy éljünk vele. És tudunk? Egy frászt. Ennek ellenére rá kell lelnünk a kulcsra. Hol húzódik meg a saját döntésünk határa és hol kell a Szellemre hallgatni, és legfőképpen hogyan? 

Isten nem hazudik. Meg kell lenni a megoldásnak is. Csak semmi görcs, hiszen Krisztus igája könnyű és édes. De a saját korlátainon át kell lépni. Ez a legnehezebb, nap mint nap, legalábbis nekem. Minden feladatomnál úgy érzem, jóval az erőmön felül teljesítek, ha nem lenne hitem, vagy nem lenne kényszer, már rég összeomlottam volna. Sokszor a felkelés is nehéz. Másoknak is? Nem merem megkérdezni.