29. Okosak

 

Mivel az irigység előtt nem állhat meg senki[1], tehát nem tudunk ellenállni, hogy ne legyünk irigyek, és azt sem úszhatjuk meg, hogy irigyeink legyenek, előrebocsátom, hogy tudom mindazokat a kliséket, amiket a fent leírt áldásaim ellenpontjaként felhozna az, aki nem tud vagy nem akar velem együtt örülni. Vagy csak az örömömet szándékozik elhomályosítani.

 

Persze, nem vagyok tökéletes, és bármikor utolérhetnének a bűneim következményei. (De én nem ebben hiszek, hanem a kegyelemben és a megbocsátásban.) És bármikor elveszíthetem mindezt, mint Jób. És lehetnének még jobbak is a körülményeim. (Megjegyzem, lesznek is…)

 

De én nem azért írtam le mindezt, hogy bebizonyítsam, hogy egy szabálytalan, vallási csoporton kívüli élet automatikusan pozitív dolgokat eredményez, vagy hogy az anyagi javaimmal, körülményeimmel támasszam alá igazamat.

 

Hanem csak azért, hogy meggyőzzelek, kedves Olvasó, hogy Istennél nincsenek sztereotípiák, és nem szabad semmiféle rendszert, egyházat, vallási csoportot, tanítást, tekintélyt vagy rendtartást egyénileg befektetett szellemi munka nélkül elfogadni. Akik okosak akarnak lenni, ismerkedjenek a szavak, szövegösszefüggések elemzésének csínjával-bínjával, és próbálják meg saját maguk értelmezni a Szent Írásokat. Ez agyi munka. Mindenkinek kötelező, akárcsak az általános iskola.

 

Ami nem egyértelmű, azon gondolkozni kell. És ésszel keresni a felülről jövő iránymutatást.

 

Természetesen megint csak nem szabad a fürdővízzel együtt a gyereket is kizuttyantani abból a bizonyos műanyag fürdető kádból.

 

Mióta a világ világ, rengeteg elődünk gondolkozott, elemzett, kitalált. A könyvek írásának sose lesz vége. Napjainkban is számtalan kiváló szellemiségű keresztény munkálkodik. Amire már valaki rájött, nem kell újra feltalálni.

 

Én csak azt mondom, hogy bármely tanítást vagy bibliaértelmezést akkor szabad és kell elfogadni, ha az belefér a jó lelkiismeretünk és a bennünk levő Szent Szellem által megszabott határok közé. Mely határok szintén egyénileg változnak.

 

Az, hogy kinek-kinek lelkiismerete[2] szerint, nem újdonság. Legalább 2000 éves…

 

 

 

Az alapigéket az adakozásról prédikáló gyakori lejmolók a második korintusiakhoz írt páli levélből veszik. Kiragadva a témából egy-két részletet. Amint már fentebb elemeztem, első sorban arról volt itt szó, hogy egyes „vidéki” közösségekbe tartozó személyek valóságos, fizikai szükségletekben szenvedtek, ehhez képest más tájon élőknek nem volt étel-ital, hajlék, ruha stb. problemájuk.

 

Így aztán Pál arról mesél a levélben a korintusiaknak, hogy más keresztény csoportok nagyon kérték, hogy hadd vegyenek részt a szegénysorsú keresztényeknek szóló gyűjtésben, pedig korántsem olyan jómódúak, mint a korintusiak.

 

A prédikátoroknál itt rögtön az jön, hogy aki szűken vet, szűken is arat. Meghogy jókedvűen kell adakozni. Pedig nem így van leírva.

 

Amit szeretnek még felhozogatni, az a szegény özvegy két fillére. A szegény özvegy nem az ő feleslegéből adott, hanem a szüksége ellenére. Jézus mondta, hogy ez többnek számít, mint a gazdagok vagyona. Igenám! De a példa arról szól, hogy Isten nem az összeget nézi, hanem a szívet. De hiszen Pál is ezt mondja: az adományt mindig ahhoz kell szabni, amije az embernek van, nem pedig ahhoz, amije nincs. Ezen túlmenően pedig mindenkinek a belső indíttatása, „készsége” határozza meg az összeget. Tehát egyrészt a realitás, másrészt a belső indíttatás. Az ominózus páli levélben a sorrendet megfigyelve fel kell ismernünk, hogy az adakozás ott kezdődik, hogy valaki, névszerint Jézus szegénységet vállalt azért, hogy meggazdagodjunk! Tehát a folyamat első lépése ezen igazság megélése. A korinthusiaknak sikerült.

 

Pál azt is elmondta, hogy az adás nem egyirányú lesz. Ha véletlenül a korinthusi területek kerülnek gazdasági válságba, akkor majd más gyülekezetek fogják a híveket megsegíteni. A cél nem az, hogy valaki dőzsöljön, mások pedig éhezzenek, vagy szükségbe kerüljenek. Hanem az egyenlőség.

 

Kíváncsi vagyok, hogy hallott-e valaki olyan adakozásról szóló prédikációt, amiben a prédikátor azt mondta, hogy az összegek most ugyan a gyülekezet vezetőségének és a vendégprédikátornak a kasszájába vándorolnak, de ha véletlenül az egyházi-gyülekezeti tagok közül a későbbiekben bárkinek anyagi gondja lesz, nyugodtan fáradjon oda a vezetőséghez vagy a vendégprédikátorhoz az adomány viszonzása céljából.

 

Mellesleg azt is megtudhatja a figyelmes olvasó, hogy Pál nem magának gyűjtött. (Talán ezért volt igen sikeres a kampány.) Olyannyira komoly összegek gyűltek össze, hogy attól félt, valakinek szemet szúr a dolog, és megvádolják az akcióban résztvevő keresztényeket némi markecolással, lejmolással. 

 

És Pált és kortársait nagyon is érdekelte, hogy milyen vélemény alakul ki az emberekben – gondolom keresztény és nem keresztény emberekre célzott – az egyházi-gyülekezeti adakozásról, pénzgyűjtésről. Ő nem azt mondta, hogy nagyon sajnálom, az van a Bibliában, hogy nyugodtan elvehetjük a vagyonotokat, mert mi vagyunk a nyomtató ökrök. Nagyon sajnálom, azt csinálunk a pénzetekkel, amit akarunk. Akinek nem tetszik, az nem jól ismeri a Bibliát, esetleg lázad az igazság ellen. Nem, Pál nem volt nagyképű, kekk és érzéketlen. Pálnak rendkívül fontos volt, hogy jó imidzs alakuljon ki az egyházról az egyházon belül és kívül is. Rengeteg utalást lehet erről olvasni a levelekben.

 

Visszatérve a vetés és aratás törvényéhez meg a jókedvhez. Ami kényszerből van, vagy a szűk aratástól való félelemből, az már nem lehet jókedvből. Hiába kényszervigyorogsz!

 

Sorrendben ezen félremagyarázott igék után következik, de most jön a lényeg, ami bizony megáll önmagában is, az adakozási versek nélkül. Vagyis – bár elhatároztam, hogy ez nem olyan iromány lesz, ami tele lesz idézetekkel, mivel feltételezem, hogy mindenki képes elolvasni maga is a Bibliát, ha ugyan már nem tette meg, - engedjétek meg, hogy ezt a csodálatos ígéretet Károli verzióban ide másoljam: “Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok áraszsza minden kegyelmét; hogy mindenben, mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek,”

 

Nem igényel további magyarázatot: teljes megelégedés, teljes bőség, teljes kegyelem. Viszont jön még a lényeg, a definíció az adakozásról: „Mert e tisztnek szolgálata nemcsak a szenteknek szükségét elégíti ki, hanem sok hálaadással bőséges az Isten előtt;”. Magyarul az adakozás lényege nem abban áll, hogy a különböző egyházi elöljáróságok jól éljenek. Az adakozás arra való, hogy a keresztények tényleges szükségleteit kielégítse, ami Isten fele hála kifejeződését eredményezi. Tehát az, aki kap, hálát ad, és áldást mond az adóra. Isten gyönyörködik a hála kifejezésében, vagyis a hála áldozatban, és még nagyobb áldást áraszt lefele, mind a hálálkodóra, mind az adakozóra.

 

Ha az egyházi adakozásból az egyházi vezetőnek épül a rózsadombi villája vagy a spanyolországi nyaralója, miközben az átlaghívek havi bruttó százezer forintból tengődnek, akkor sem egyenlőség nem lesz, sem hálaadás, sem további áldás-széria. Ezt tessék tudomásul venni.

 

Az egyházi vezetőknek el kell hinniük, hogy nem emberek, hanem az általuk szolgált Magasságos fog gondoskodni róluk. Nem kell félelemből félelmet prédikálni a hívekbe. A hivatásos klérusnál ez a gond megoldódott, mivel a papok a fizetésüket már nem a hívektől remélik.