26. Folyatatás

 

Tehát, bár az első pillanattól fogva viszolygással fogadtam a fentebb már leírt viselkedésmintákat, a fejemhez vágott Bibliaidézetekre tekintettel és a csoporthoz való tartozás igénye miatt befogtam a számat, és igyekeztem megfelelni. Persze az egyre szigorodó elvárások szempontjából ez kevés volt, pláne azért, mert egy bizonyos szinten túl nem voltam hajlandó alávetni magam a mindent elborító butaságnak.

 

Kedves Olvasók, kedves keresztények, kedves Testvérek! A butaság az, amiből a magyarországi kereszténységnek első sorban meg kell szabadulni, meg kell térni, és amitől el kell távolodni! A butaság idegesítő tud lenni, azonban még mindig nem olyan veszélyes, mint a rossz indulatú butaság. Sajna, házunk táján ebből is akad dögivel. Lehet ezt mindenféle gonosz angyalokra fogni, meg fejedelemségekre és a többi. De lényeg az, hogy hiába próbáljuk elszellemieskedni a problémát, mindig az emberi anyag az, ami teret enged a hatalmas szellemi lények ténykedésének.

 

Tudom én, hogy nem sokan nemesek és nem sokan bölcsek[1] az elhívottak. Ez bibliai. De az már nem, hogy a „megszentelődés” folyamatában a lehető leghátsó sorba van állítva az elme és az értelem.

 

A fiatal keresztények évekig erőlködnek, hogy különféle paráznaságokból megszabaduljanak (ez mindig az első és legfontosabb – persze én nem így gondolom), aztán keresnek és kutakodnak az életükben, hogy hol van még egy kis légypiszok, egy kis hazugság, egy kis rabság, megkötözöttség, pl. kávészenvedély, vakarózási szenvedély, anyakultusz. Rengeteget tudnak ezen tépelődni. De mért nem mondja nekik valaki, hogy ha nincs bölcsességük, akkor kérjenek[2]? Szerintem ez mindennél fontosabb. Még a paráznaságokból való „szabadulásnál” is.

 

Volt egyszer egy gyülekezet… Ahova jártam… Egy idő után a kellemes szellemi élmények helyett minden egyes alkalomról fejfájással tértem haza. Ha egyáltalán kibírtam végig a négy-öt órás maratoni bulikat. Egy idő után csak attól rettegtem, hogy hozzám ne szóljon egyetlen Kedves Testvér se, mert behúzok neki egyet, ha megint elkezd valamiről kioktatni. 

 

Mert pl. az egyik alkalommal egy Nagyon Fontos Szolgáló Fiúkának nem tetszett, ahogy állok - nem volt ülőhely, és a karzat korlátjára támaszkodtam, aminek folytán fiziológiai okokból hátrébb került a hátsó felem -, a másik alkalommal meg minden nőnemű Jézabelnek lett kikiáltva, a harmadik alkalommal meg…

 

Hát ezt le kell írnom részletesen. Szóval, a néven nem nevezett csoportban óriási pénzgyűjtések voltak, amiből aztán lett véve egy ingatlan. (Földterület.) Ekkor ovációval és ünnepléssel tarkított alkalmakon ki lett okítva a szent gyülekezet, hogy micsoda áldott jó vétel lett itten nyélbe ütve, mivel naaaagyon kedvező áron, teszem azt 18 milláért már meg is kaptuk a haaatalmas területet. És jó közlekedésnél! Aztán a nevezett ingatlan, amely egyébként egy külvárosi lepusztult gyárnegyed egyik elhagyatott szegletében volt, amennyire visszaemlékszem, talán max 5000 m2, egy db. villamossal megközelíthetően, alkalmatlannak találtatott egyházi épület felhúzására, már nem emlékszem mért.

 

És aztán, a naaagy gyűjtések, amelyek folytatódtak a saját egyházi épület céljára, kezdtek értelmüket vesztettek lenni, mert egy tégla, sem sok, annyi se került az ingatlanra. Nem volt más hátra, mint előre, el kellett cserélni a valamiért alkalmatlan ingatlant. A történet egyébként a kilencvenes évek elején játszódott, még az MDF kormány idején, amikor is valóban megindult a gazdasági növekedés, és ezzel együtt az ingatlan árak is egy-két év alatt az égbe szöktek, főként az ipari ingatlanokéi.

 

Namost, ezzel a háttérmagyarázattal együtt ítéld meg kedves olvasó, szabad-e ilyen bandához tartozni. Szóval eltelt az egy-két év, és egyszercsak egy kedves gazdasági testvér hatalmas csodáról tesz tanúbizonyságot: az alkalmatlan ingatlant sikerült igen kedvező áron eladni! Pontosan 18 milláért! Általános taps, ünneplés, ováció. Azt hittem, rosszul hallok. De nem. Többször is meg lett ismételve. (A számadat nem valószínű, hogy pontos, mivel sajna nagyon nehezemre esik számokat megjegyezni. Így születtem. De dolgozom rajta. Egyébként ettől még matekból ötösöm volt.)

 

A gyengébbek kedvéért, egy átlagos gimnazista szemében is hatalmas kudarcként jelenik meg, ha egy ingatlan-beruházása két-három év alatt nem hogy nem hoz egy fityinget sem, hanem veszteséges. Attól veszteséges, hogy egyrészt a befektetett pénz nem kamatozott, hanem inflálódott, másrészt attól, hogy nyilván költségei is voltak az ingatlan fenntartásának illetve megszerzésének, ha adó talán nem is, de biztos volt valamennyi közmű díj, illeték, ügyvédi költség stb. (Bocsánat, hogy ezeket az evidenciákat leírtam, de már elbizonytalanodtam abban, hogy mi számít evidenciának…)

 

Tehát, a mindent elborító hülyeség vezetőségi és általánosan elfogadott szintre emelkedett. A mikrofonba így szépen bemondták, hogy mindenki hülye, aki a csoporthoz tartozik. Fönt is, lent is. Sőt, ennek örülni is kellett.

 

Nem éreztem magam odavalónak… Persze, hülye vagyok néha én is, de azért ez már túlzás.

 

Más érdekesség. Voltunk páran fiatalok – életkorra is, keresztényként is – igen lelkesek, jó barátok. Együtt voltunk sülve, főve. Sokat nevettünk. Együtt ettünk, ittunk, élveztük az életet és egymás társaságát. Volt szellemi vezetőnk is, kedves, szerény ember, néha odajött hozzánk, és mondott valamit, amit magától nem tudhatott. Segített ügyes bajos dolgainkon, átölelt, ha el voltunk kenődve. Ha kellett, gyógyulásért vagy szabadulásért imádkozott, vagy tanított, vagy mérgesen helyretett. Jó vezető volt. Illett hozzánk. Mi is őhozzá. Vegyes volt a társaság, tanultabbak, kevésbé tanultak, fiatalabbak, házasok, házatlanok stb.

 

De volt valami összetartozás, egy mindenkiért, mindenki egyért érzés. Néha kórus voltunk, több szólamban dicséreteket énekeltünk. Néha imaharcosok voltunk, órákig imádkoztunk, virrasztottunk, böjtöltünk. Minden nap evangélisták voltunk, és sokan akartak hozzánk tartozni és a Krisztusunkhoz, aki minket is összehozott.

 

Hétköznap esténként négy-öt autóval vidéki művelődési és magánházakban műveltünk mindezeket, Jézus nevében. Volt szellemi siker, nem lehetett elvitatni. Az addigi döglődő helyi csoportok százfős gyülekezetekké nőttek. Voltak gyógyulások, szabadulások, csodák. Életek megváltoztak. Nem az én érdemem volt, nem a barátaimé, nem a Szellemi Vezetőé, hanem a Szent Léleké. És egy kicsit valamennyiünké…

 

A helyi Testvérek nem szerették a más sikerét. Mások, központi Testvérek se szerették a „mi” sikerünket. Pedig nem akartunk rangot, címet, dicséretet, csak azt csináltuk, amit olvastunk a Bibliából, és amit tanítottak nekünk.

 

Az alkalomkeresők alkalmakat kerestek[3]. Lettünk mi mindennel gyanúsítva, az antikrisztus meg a jézabel csak úgy röpködött a fejünkre. Barátaink, testvéreink árulásra kényszerültek, ha a csoportban akartak maradni, hamisan kellett tanúskodniuk.

 

Megszűntek a barátságok. Az alkalomkeresők örülhettek, megtörték a „hamis lelki kötelékeinket”.

 

És hát… Ennyi volt. Nem bírtuk tovább. Mert ha az ellenség támad, azt elviseljük. De hogyha jó barátok, testvérek…[4] Megutáltuk azt, amit szerettünk. Nem akartunk vádlóinkhoz hasonlítani.