13. Előnyök, hátrányok

 

Ha egy közösség tagjává „tér meg” az ifjú hívő, nagyon sokat tanulhat a már régebbi hívektől. Egy csomó mindenre nem kell magától rájönnie, illetve Istentől rávezettetnie, hiszen nyomtatott vagy szóbeli formában felvilágosítások tömkelegét nyeri idősebb hittestvéreitől. Van, aki támogassa, ha meginog, van, aki megválaszolja kérdéseit, ha felmerülnek. Minden téren segítséget kap, elirányítják, elvezetgetik, megtanítják hívőnek lenni. Kért és kéretlen tanácsok ezreit kapja, biztatásban részesül, bibliamagyarázatokat, próféciákat, tanításokat hallgathat. Szép énekekkel dicsérheti Istenét egy közösségi énekkarban.

 

Az apostoli levelek szerint is ilyesmi céljai vannak a gyülekezeteknek.

 

És tulajdonképpen ezek a hátrányok is. A fiatal hívő eltévesztheti az eredeti célt, és a természetfölötti helyett a természetes világban találhatja meg a megoldásokat. Megjegyzem, ez utóbbi egyszerűbb. Könnyebb XY hittestvért, vagy bármely egyházi funkcionáriust megkérdezni, mint Istent, akit nem látunk. És főleg nehéz Istenhez fordulnunk, ha nem hisszük el, hogy válaszolni fog. Vagy azt elhinni, hogy ha válaszol is, akkor mi majd képesek leszünk meghallani, és a választ értelmezni, felismerni.

 

Az egyházi közösség minőségétől függ, hogy mennyire engedi, illetve ösztönzi tagjait arra, hogy Isten helyett az emberekre támaszkodjanak. (Mondanom sem kell, minél silányabb egy ilyen gyülekezet, annál jobban ösztönzi a birkákat-bárányokat, hogy életük minden egyes kérdését a vezetők illetve a helyi dogmák alapján döntsék el.)

 

A jó közösség felvilágosítaná a keresztényeket, hogy tanításokat hallgatni lehet és kell, tanácsot kérni lehet és ajánlott, de minden konkrét döntés meghozásáért Isten és ember előtt az egyén marad felelős.

 

Nem háríthatjuk át életünk gondját és terhét egyetlen vezetőre vagy egyháztagra sem. Ha megfogadtunk egy rossz tanácsot, a bűnösök mi magunk vagyunk.

 

Az már nagyobb aberráció, ha az esetlegesen autonóm gyülekezeti tag egy-egy kért vagy kéretlenül kapott tanácsot meg nem fogadva elutasításban, „büntetésben” részesül a csoport részéről. Véleményem szerint ilyen esetben a már tárgyalt sérelem-megbánás-megbocsátás kulcs figyelembevételével kell eljárni, illetve a bibliai rend be nem tartása esetén az adott csoportot ott kell hagyni.

 

Természetesen nem keverendő össze a helyzet azzal, amikor a gyülekezet vezetői valós, bibliai értelemben vett bűn felszámolására hívják fel a gyülekezeti tag figyelmét. Ez utóbbi kérdés is rendkívüli érzékenységet igényel, és csak akkor lehet megfelelően gyakorolni, ha valódi szellemi látáson alapul.

 

Példa: fiatal lelkes hívő dohányzik, nem tud leszokni és nincs elegendő hite Isten szabadításához. Kilencven százalékban az idő és türelem hozza el a megoldást, minden tanács, utasítás hiábavaló, akárcsak a személy elutasítása, kiközösítése. Másik példa: hét éve gyülekezeti tag elválik a feleségétől, hogy anyósát feleségül vehesse (igen szimpla példa, kedvenc könyvünkből származik, de hallottam ilyet a huszadik században is.). Itt tényleges paráznaságról, illegális kívánságokról és éktelen magatartásról beszélhetünk. A gyülekezet vezetésének kutya kötelessége közbelépni, és az érintettek teljes megbánásának és együttműködésének hiányában akár őket ki is közösíteni a csoportból.

 

Úgy gondolom azonban, hogy a legtöbb helyen hiányzik a bölcsesség ahhoz, hogy a gyülekezeti tagok egyéniségét, szabadidő-felhasználását, öltözködését és párválasztását befolyásolják. Az igazán bölcs hívő nem válogatja ki a mozi és színház előadásokat hittestvérei számára, és nem készít feketelistát az „okkult” vagy parázna könyvekről. Ugyancsak célszerűtlen különböző ruhadarabokat vagy sporttevékenységeket osztályozni. Ha ugyanis a hívő magától nem orientálódik a helyes irányba, és csak a hitvezető vagy hittestvér listája szerint válogat, akkor már rég a dogmatikus vallás talaján táncolunk.

 

Ha elhiszem, hogy a hittestvérem személyes kapcsolatban áll Istennel, akkor nem kell attól félnem, hogy nem kap természetfölötti útmutatást az életében. Ha viszont nem hiszem el, akkor máris jogszerűtlen a magatartásom, és további bűncselekmény részemről, hogy kontrollálni kezdem az életét.

 

 

14. Meztelen test

 

Majd még visszatérünk. Egy téma a sok közül. Miért félnek a keresztény férfiak a nőktől? Miért félnek a női test látványától? A mégoly kedves és jó úton indult egyházakban is megfigyelhető egy elég erőteljes irányzat, amely a hölgytagokat állig zárt hosszú ujjú ruhába irányítja.

 

A test és a paráznaság olyan kapcsolatban állnak egymással, mint a pohár a ciánozott tejeskávéval. Vagyis a pohárba többek között lehet ciánozott tejeskávét is önteni. De még sorolhatnánk a sziporkázó hasonlatokat, de végső soron oda jutunk, ahova az ősi szólás – nagyon találóan – vagyis a gyermek kiöntéséhez a fürdővízzel együtt.

 

Nem a fizikai testben van a hiba. Nem az emberi test a rossz. Persze, meg kell feszíteni.[1] Mondja Jézus és Pál apostol. És hogy a test a szellem ellen törekszik[2]. És még számtalan ilyen idézet található a kedvenc Bibliánkban. Azonban ne felejtkezzünk el arról sem, hogy ugyane könyv írja, hogy Isten képére és hasonlatosságára van lábunk, kezünk, hasunk, fenekünk, nyakunk és lábujjunk is. Sőt, a karizmatikus keresztények tapasztalatból tudhatják, hogy a testük a Szent Szellem temploma. Tehát, hogy ne öntsük ki szegény gyereket a fürdővízzel együtt, ésszel értelmezzük az olvasottakat.

 

Miért van szépség a földön? Mert Isten az égből ránézett. Az Ő tökéletességének halvány tükörképe eredményez mindent, ami a mi szemünkben szépnek mondatik e tökéletlen életben. (Milyen lehet a valódi teljes szépség... bele se merek gondolni.) De igenis, az emberi test szépsége is Isten teremtése, a mindenható szempillantásának eredménye.

 

Az a férfi, aki a mai világban izgalomba jön minden egyes bikinis női test látványától, az rendkívüli szexuális megfosztottságban élhet. Korunkban minden utcasarkon, szinte minden tévéműsorban láthatók meztelen nők képei. Éppen ezért azok a magukat kereszténynek valló férfiak, akik megkövetelik az egyházukba járó nőktől, hogy csadorszerű ruhákkal takargassák magukat, elsősorban saját házuk táján söprögessenek.

 

Ugyanez vonatkozik az ugyanilyen elveket valló keresztény nőkre is. Főként azok a nőneműek kifogásolják más keresztény nők öltözetét, akiknek teljesen mindegy, hogy mit vesznek fel, vagy le, mert egyéniségük miatt – és nem a testük csúfsága miatt!!!- képtelenek szexuális izgalmat kiváltani bárkiből is, illetve azok a viszonylag jó karban lévő hölgyek, akik a már említett rövidpórázos játékot játsszák szerencsétlen párjukkal, melynek következtében az illető már egy női sziluettől is „bűnbe esik”.

 

Legyünk normálisak! Mindennek megvan a maga helye. Van helye a szabadságnak is. Természetes, hogy a még el nem kelt lányoknak több idejük jut az öltözködésre és a sminkelésre (még az ima mellett is), mint az ötgyermekes családanyáknak. És az is természetes, hogy igyekeznek felhívni magukra a szingli fiúk figyelmét. Hogy esetleg nem a szinglik figyelmét keltik fel? Ez nem az ő hibájuk...

 

Mi a rossz tehát mégis a testben, amit meg kell feszíteni? A kívánság. A ne kívánd parancsának kell megfelelnünk. Nem könnyű. A test megfeszítését mai nyelvre úgy fordítanám: uralkodni magunkon. A megoldás pedig a bölcs életvitel, nem pedig mások regulázása. Ezt mondom mindig a gyerekeknek is. Te ne idegeskedjél azon, hogy a másik mit csinál vagy mit nem csinál. Ha a másik valamilyen magatartása nem tetszik, menj arrébb. Ne játssz vele!