27. Hibák

 

Mindannyian követtünk és követünk el hibákat. De hát csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.

 

Egymást bántottuk meg fölöslegesen, aztán lelkiismeret furdalásunk lett, és elszakadtunk egymástól. Mindenki szemében a másik lett az áruló…

 

Mivel mindannyiunk szíve-lelke benne volt a közös munkában, a sebek is a szívünket, lelkünket érték. Nem tudom, tudnak-e róla beszélni, vagy csak elrejtették a fájdalmat, ahogy én is, sokáig.

 

Nem tudtam tovább ilyen közösségbe tartozni. Nem tudtam többé, mi a jó és mi a rossz. Agymosottnak és kifosztottnak éreztem magamat. Nehéz volt megkülönböztetni a tiszta tanítást az emberi rendelésektől.

 

És akkor, érdekes megfigyeléseket és érdekes megállapításokat tettem. Például azt, hogy van élet a csoporton kívül is.

 

Vagy hogy nem minden nem hívő gonosz. Sőt, az úgymond hitetlenek sokkal normálisabb viselkedést tudnak produkálni, mint az úgymond hívők. Rájöttem, például, hogy a gyakori feji és hastájéki fájdalmaimnak nem egyértelműen szellemi okai vannak (lásd varázslás, „lelki ima” és mágia), hanem egyszerű, biológiai. Vagyis ha valaki reggel nyolctól délután ötig egy irodában ül a számítógép előtt, majd ezután elrohan valami vallási összejövetelre, hogy ott este tizenegyig levegőtlen, zárt helyiségben tovább üljön, akkor ne csodálkozzon, ha a szervezete tiltakozik.

 

Így aztán elkezdtem mozogni. Sportolni! Levegőre menni! Nem emészteni magam más emberek problémái miatt! És láss csodát, jobban éreztem magam. Elmúltak a fájások!

 

Aztán arra gondoltam, hogyha Isten védelme alatt állok, akkor nekem nem árthat akármiféle naaaagy szellemi emberek agykontrollja, varázslása, mágiája, jövendőmondása, átka stb.

 

És tényleg. Nem is árthat.

 

És azt is elhatároztam magamban, hogy kipróbálom Isten védelmét, és ígéreteit, és cselekedek nélkül, csak hit által leszek áldott. Úgyhogy nem fogok rendszeresen imádkozni (főleg nem formálisan), nem fogok dicséreteket énekelni és Bibliát olvasni sem.

 

Meg úgy voltam vele, hogy nem hiszem el, hogy a tánc, mint olyan bűn. Meg azt se hiszem el, hogy a test, mint olyan bűn. És elkezdtem időt fordítani a testápolásra. És meg is találtam a kedvenc könyvemben (na nem olvastam, csak eszembe jutott a megfelelő idézet), hogy ez így rendben is van.

 

És rájöttem, hogy Isten nem hazudik. Nem vagyok tökéletes. És végre, ennek is elkezdtem örülni. Elég az, hogy Isten tökéletes. És ha ebből meríteni tudok, máris meg van oldva minden gondom.

 

És kérlek, ezt ne csináljátok utánam, de elkezdtem szándékosan „vétkezni”, és olyan dolgokat is megtenni, amit előtte soha. Hogy miért?

 

Azért, mert nem azért nem akarok „bűnben élni”, hogy megfeleljek emberi elvárásoknak, vagy mivel félelmet prédikáltak belém, és ha csak rágondolok arra, hogy pl. káromkodás, máris hideg futkos végig a hátamon. Nem akarok félni! Nem akarok félni attól, hogy bűnt fogok elkövetni!

 

Nem akarok a rossz, hamis, hazug kontrolláló tanítások uralma alatt nyusziként meghúzódni.

 

Saját, tudatos döntésemből kifolyólag akarok Ige szerint élni, nem azért mert ezt mondták, ezt prédikálták, vagy ezt várják el tőlem. És nem arra törekszem, hogy valamit NE csináljak, hanem arra, hogy valamit megtegyek.

 

Nem állandóan csak a bűnt kerülöm, hanem inkább a jót cselekszem. És az eredmény ugyanaz lesz.

 

De el kellett telnie annak a jó pár évnek (bejött az a bizonyos hetes), hogy már elfelejtsem mindazt, amit meggyűlöltem az úgynevezett keresztény életben. És elkezdjek újra rendtartásokat elfogadni. Igen ám! De ezek most már az én, saját, különbejáratú rendtartásaim.