21. Megint a megbocsátásról

 

A házasfelek és a keresztény testvérek egyaránt gyakorta belegázolnak egymás lelki világába. Persze, akivel szemben védtelenek vagyunk, akinek megnyitjuk szívünket és lelkünket, az tud a legnagyobb fájdalmat okozni, a gyenge pontjainkra tapintani, az Achilles sarkunkba nyilat lőni. Mert tudja, hova kell.

 

És igen, az a legjobb stratégia, hogy megbocsássunk az ilyeneknek, még hetvenhétszer is. Ez van többek között a Máté evangéliumban, és a Lukácsban is. A Máté változat nem tér ki a feltételekre, míg a Lukács igen. A két vers nem mond ellent egymásnak, de a teljes értelmezéshez mindkettőt ismertetni szükséges az egyéb Biblia-idézetek fényében.

 

Amint már fentebb említettem, a keresztények közötti megbocsátás és megbocsáthatóság alapfeltétele az én Biblia-értelmezésem szerint (pedig hiszem, hogy bennem is a Szent Lélek van), hogy a sértő fél megbánja a bűnét vagy mondhatjuk így is: „megtérjen” és bocsánatot kérjen. Tudod, kedves Olvasó, ahogy a példabeszédben az adósember a király előtt. Szó szerint, esedezett. Hogy engedjék el az adósságát. És így tett az előbbi adós haverja is, aki meg neki tartozott! Ezt Jézus mesélte így.

 

Amit én ebből kiértek, az az, hogy a megbánás, megalázkodás, bocsánatkérés elengedhetetlen követelmény.

 

Már említettem, hogy keresztény közösségekben fontos, hogy a megbántott személy felhívja erre hittestvére figyelmét, „megdorgálja”, vagy valamilyen módon hozza tudomására, hogy ez vagy az nem volt szép tőle, mert sérelmet okozott.

 

Ha az illető nem fogadja el a „dorgálást” vagy egyéb módon tudomására hozott sértés tényét, akkor a sértettnek joga és kötelessége tanukat állítani maga mellé, vagy később a keresztény közösség megbecsült vezetőféléit. A véneket, presbitereket, lelkészeket stb. És így a sérelmet rendbe kell tenni.

 

A leírás egyébként még esetenként keresztény közösségen kívül is használható. (Nem mindig!)

 

Mert nagyon jól tudjuk, hogy Isten nemcsak végtelenül türelmes és kegyelmes és megbocsátó, hanem végtelenül igazságos is.

 

És a bűn következménye mindig valamiféle büntetés, végső soron halál.

 

Ezért az azt elkövető nem nyerhet! bűnbocsánatot, hacsak nem kér. És sokszor Istentől kell kérni, de ezzel egyetemben legtöbbször embertársunktól is. Pláne, ha megtért keresztény az áldozatunk. Akkor aztán mindenképpen bocsánatot kell kérni tőle!

 

Nade, ez nem jelentheti azt, hogy a bocsánatkérés megtörténtéig a sértett fél csak haragudjon, eméssze magát, bosszúkat koholjon.

 

Isten sokkal rafináltabb büntetéseket ki tud eszelni a bűnelkövetőknek, mint amit mi saját kis bosszúinkkal elérhetünk. Hagyjuk csak őrá, hitből, elfogadva, amit ígért a Bibliában[1].

 

Másfelől, kell, hogy annyira önzők legyünk, hogy ne akarjuk az önmarcangolás során nap, mint nap újra átélni a sérelmet. Hanem túl kell rajta tenni magunkat! És bele kell helyezkednünk egy megbocsátó állapotba. Ahogy Isten is tárt karokkal várja az emberiség megtérését.

 

Jézus keresztáldozata óta egy megbocsátó attitűddel szemlélve a kóválygó tékozló fiúkat. Ha megtesszük a megtérés lépéseit és a bűnbocsánat kérésén és elfogadásán keresztül hozzá vezető utat, a bűneink valóban meg lesznek bocsátva. Milyen jó érzés!

 

Így kell hozzáállnunk a minket megbántó emberekhez, egy megbocsátó attitűddel. Ha jön, beismeri, bocsánatot kér, a megbocsátás részünkről automatikus. De ha nem jön, mi akkor sem haragudhatunk rá, saját lelki békénk érdekében, és a bibliai utasításokkal összhangban.

 

Viszont a megbocsátásunk joghatása vele szemben mindaddig nem áll be, amíg a szükséges lépéseket meg nem teszi. Így ki van szolgáltatva Isten bosszúállásának, aki vár egy darabig, de aztán az igazságosság miatt a bűnösre engedi a következményt…

 

A jó keresztény ezt látva (vagy előre látva) imádkozik a szerencsétlenért, mivel megsajnálja a bűnhődését. István vértanú is ezt tette, az őt halálra kövezőkért még eszméletvesztése előtt gyorsan elmondott egy imát.

 

 

22. Tized

 

Bár Jézus a szabadság törvényét hozta el számunkra, az újszövetségi hívők jó része nem szereti a szabadságot. Csak a törvényt. Az ószövetség szigorú törvényrendszere sokkal nagyobb biztonságot jelent sokak számára, mint a valójában komolyabb követelményeket takaró szabadság.

 

Az anyagiakról szeretnek a következő sémákban tanítani a prédikátorok, pásztorok és gyülekezetvezetők.

 

Nem szeretem, ha fenyegetnek. Úgy is mondhatnám, gyűlölöm a félelmet, fenyegetést és zsarolást. Még jobban, mint a hazugságot.

 

Az egyéni érdekektől vezéreltett csúsztatásoktól pedig egyszerűen feláll a szőr a hátamon. És a fenti három tanítás mindegyik kategóriát kimeríti.

 

Egyrészt. Az A esetben igaz, hogy Ábrahám tizedet adott, de az nem igaz, hogy ebből az következik, hogy az újszövetségi hívő perkálja le a tizedet az aktuális lelkipásztorának. Ez egy hamis értelmezés. Semmiféle Bibliai szöveg nem támasztja alá. Amikor Isten azt mondta, szeresd felebarátodat, mint magadat, ezen mondat értelmezéséhez nem kellett hosszas bibliaanalizálásba kezdeni. Ahogy én ismerem Őt, a lehető legegyszerűbb módon közli akaratát az emberekkel. Csak nem akarják hallani.

 

Nem állítom, hogy a Biblia tiltja a tizedadást, vagy hogy a szokás nem helyénvaló. Azt állítom viszont, hogy tized adásra lelkileg, hamis tanításokkal presszionálni hívőket: súlyos bűn.

 

Véleményem szerint anyagi dolgokban IS kizárólag a Szent Lélek általi személyes indíttatás adhat megfelelő választ a kérdésre.

 

A B verzió szintén bibliai igén alapul. Az adakozás tizeddel összekötött tanítása azonban figyelmen kívül hagyja a páli levelek kontextusát. Pál arról beszélt, hogy egyes régiókban szegénység dúlt, és emberek éheztek, ruha nélkül voltak, és egyéb fizikai szükségleteik nem voltak betöltve. Ezzel szemben más régiókban a keresztények, csakúgy, mint a környék többi lakója, sokkal jobb anyagi helyzetben voltak.

 

És akkoriban nem volt Vöröskereszt, állami támogatás, szociális háló, egyéb segélyszervezetek, segélyező egyházak stb.

 

Ezért Pál arra akarta ösztönözni a jólétben élőket, hogy gondoljanak a szegényebb, éhező testvéreikre. Mert más nem volt, aki segített volna. Még a keresztényeknél is kérdéses volt, hogy adnak-e. Hja kérem, abban a korban még bárki végignézett akár napi több kivégzést és kínhalált is fanyalgás nélkül. Még a kiskorúak szemét sem fogták be… Abban a korban még hagyták meghalni az útszélen a leprásokat. Akkoriban még láncokkal kötözték le az elmebetegeket. A részvét, az együttérzés a Római Birodalom egészében társadalmilag megvetendő, elutasított érzelgősség volt.

 

Sajnálatos módon a mai modern gyülekezetekben a lehető legritkább esetekben szól az adakozási tanítás arról, hogy egy másik régióban lévő keresztény közösség tagjai éheznek, vagy fáznak…

 

És hála Istennek, hogy leginkább azért van ez így, mert valóban nem éheznek és fáznak! Hiszen már a humanizmus kora után vagyunk! Az általános társadalmi értékrend megteremtette annak lehetőségét, hogy a mai modern világban (a közelünkben) viszonylag kevés a fizikai szükségben élő ember, és nagyon kevés környezetünkben lévő gyülekezetre mondható el általánosságban, hogy kompletten szegény.

 

Más tészta, hogy a keresztény gyülekezetek nemhogy egymás részére gyűjtenének tagjaiktól, hanem inkább különböző tanításokkal igyekeznek megakadályozni tagjaikat abban, hogy esetleg más közösséghez pártoljanak. Nem csak hitelvekről van itt szó. Hanem inkább arról, hogy ahova a legtöbben tartoznak, ott lehet a legtöbbet kaszálni…

 

A mohó gyülekezetvezetők számára minden egyes új tag potenciális fejőstehén, aki az ő anyagi jólétét mozdítja elő. Minden egyes új gyülekezet konkurencia, aki a cél-birkákat halászhatja el az orra elől.

 

Érdekes, hogy még egyetlen keresztény gyülekezettől, egyháztól, csoporttól sem hallottam, hogy nézd, lehet, hogy te nem találod meg itt a közösségben a helyedet, de nyugodtan nézz körül ebben és abban a másik egyházban, csoportban, gyülekezetben, mert lehet, hogy ott jobban érzed magad. És akkor ott ugyanúgy keresztény illetve krisztusi személy maradsz. Még akkor is, ha az a társaság egy kicsit más, mint mi vagyunk.

 

Ezt szeretném egyszer hallani egy magyarországi keresztény vezető szájából!

 

Kezdenék megnyugodni…

 

Főleg akkor, ha az illető példabeli átirányított személy, akinek ezt mondják, mondjuk még vagyonos is lenne, és nem lenne semmiféle extrém „személyes háttere”... Mert az nem ér ebben a játékban, ha egyesek így eltanácsolnak valakit, mert nem tudják annak problémáit feldolgozni, és azon kárörvendenek, hogy a konkurens keresztény csoport majd jól megszenved vele..