Most jönnek a közhelyek.

Közhely 1.: A Bibliában olyan sokszor szerepel az az isteni ukáz, hogy "ne félj", hogy az év minden napjára jut belőle legalább egy.

Közhely 2.: A félelem negatív hit.

Közhely 3.: Az állatok agresszívvá válnak, ha megérzik a félelem szagát. Esetleg az emberek is.

Én mindenképp... Idegesít, ha valaki fél. Akár tőlem, akár mástól. Az meg mégjobban idegesít, ha én félek, vagy valaki el akarja érni, hogy féljek. Szokatlanul agresszív leszek.

Kisgyerekem ok nélküli parája is nagyon idegesít. Miért gondolja ez a kuka, hogy hagyom őt bántani? Hát nem érti, hogy szeretem?  Hogy gondját viselem? Hogy jót akarok neki? 

Miért nem bízik meg annyira bennem, hogy ne féljen egy helyzetben, ahova én viszem? Vagy legalább azt hinné el, amit már ötször elmondtam! 

És a nyavalygás és bőgés helyett miért nem kér engem, hogy segítsek a problémáiban? Akkor elmagyaráznám mégegyszer, megfognám a kezét, vagy valami.

Lehet, hogy Istenapu is így van velünk... Amikor csak nyavalygunk és fosunk, akkor egyáltalán nem bízunk benne, nem hisszük, hogy az adott helyzetből valami jót akar kihozni. Lehet, hogy őt is idegesíti ez a magatartásunk? Ő biztos türelmesebb, mint én. Csak talán megvárja, amíg a hiszti helyett értelmes, bizalommal teli kéréseket fogalmazunk meg.

Mondjuk, ilyesmit:  "tudom, hogy ezzel a változással jót akarsz nekem, legyen meg a Te akaratod, de értsd meg, hogy nagyon félek, mert hiszen nem látok az orromnál tovább ... de azért bízom Benned, sőt, rád is bízom ezt a dolgot. Én úgyse tudom megoldani..."