3. Kicsapongás
Kerülgetem itt a forró kását vagy egyéb trutyit. Mert nem szívesen kritizálja az ember hitbéli testvéreit, illetve más szolgáját[1], már csak a bibliai tiltások miatt se, de muszáj. Valakinek muszáj. Nemcsak azért, mert mindennek világosságra kell egyszer jönni, ki kell derülni, főként, ami igazság, hanem azért is, mert sokan vagyunk. Sorstársak. Kiknek őszinte hitéből vásárt űztek.[2] Akiket becsaptak, kihasználtak. Hol a szeretet ürügyén, hol más bibliai idézeteket fejünkhöz verdesve.
Nem elhanyagolható tény, hogy ebben mi is bűnösök voltunk és vagyunk. Egyrészt, hogy hagytuk magunkat. Másrészt, mert buták voltunk. Harmadrészt, mert nem Isten üzenetében, a Bibliában kerestük meg az alappontokat, hanem elhittünk mindent, amivel a fejünket tömték. Úgy jártunk, mint az a bizonyos próféta, akinek világosan megmondta az Úr, hogy ide és ide menj, ezt és ezt csináld. Erre jött egy másik próféta, és mondta az előzőnek, hogy nekem mást mondott Isten, ne menj a küldetésed után, gyere be hozzám vendégségbe. Az első próféta éhes volt, és inkább hitt a másik prófétának, mint Istennek. Meg is ölte egy oroszlán[3].
Vagy azt a példát is említhetem, hogy még az általános iskolában puskáztunk a padszomszédunkról, és átjavítottuk a megoldásunkat, mert ő mást írt, mint mi, és aztán kiderült, hogy mi a jót javítottuk át a rosszra, mert azt hittük, hogy ő jobban tudja nálunk. Hja kérem, hát hinni a templomban kell! Szokták mondani. De ha módosítjuk a szólást, mindjárt helytállóvá válik: hinni Istennek kell. Nem embereknek.[4]
És még valamit. Ennek a témának kell legyen magyar vonatkozású feldolgozása. Nem ismerem a teljes idevonatkozó nyugati irodalmat, és csak részlegesen ismerem a hasonló amerikai, „nyugati” történéseket.
De a helyzetünk szerintem sajátos. És nem tudjuk idemásolni a vonatkozó fejezeteket egy külföldi eseményről szóló könyvből.
Hiszen elfelejtettük már, de rosszul tettük, hogy mi még úttörők voltunk piros nyakkendővel, és kisdobosok, kékkel. A KISZ tagságikról már nem is ejtenék szót. Vagy ha nem, hát tanáraink és szüleink azok voltak. Sőt, voltak közöttük (esetleg közöttünk?) párttagok, besúgók, ügynökök, zsidóbérencek, verőlegények, és még ki tudja mik. Szőnyeg alá söpörve! Éljen a vadkapitalizmus!
De testvéreim! A lelkünk meg van mérgezve a történelmünkkel és a neveltetésünkkel! Ezt nem lehet feldolgozni, megoldani, eltörölni az amerikai hurráoptimista világnézettel! A kommunizmus kísértete bennünk van.
Meg lehet szabadulni démonoktól, ki lehet űzetni gonosz szellemeket (főként karizmatikusoknak), meg lehet bánni, gyónni, vallani bűnöket, de a személyiségünk teljes átformálása bizony-bizony több évtizedes feladat még Istennek illetve Szent Szellemének is. Na nem azért, mert Isten nem tudna azonnal kirázni és kifordítani, mint a kínai piaci pufi dzsekit, ami kívül orkán, belül puha filcszerű, de mindkét fele hordható. Hanem azért, mert mi nem vagyunk ilyen pufi dzsekik. Hanem igen-igen bonyolult rendszer vagyunk, akiket Isten egyenrangú partnerként tisztel és kezel. És ezért. Magunknak kell végigjárnunk fejlődésünk (megtisztulásunk) állomásait. Sok csúnya állomást is, amikről csak utólag látjuk be, hogy szükséges volt ott lennünk.
Néhány ilyen csúf állomásról fogok írni. Tapasztalataimat, és a levont konzekvenciákat. Hátha segít kedves olvasóimnak elkerülni a hasonlókat, vagy átértékelni, és nem olyan tragikusan fölfogni a már átélteket.
Azok az emberek, akik fontosabbnak érzik egy bizonyos csoporthoz vagy személyhez való tartozásukat, mint saját egyéni gondolataikat, könnyen esnek az utánzás csapdájába. Vannak csoportok, amelyekben az utánzás már olyan kultikus rítussá válik, hogy az utánzást elutasító, vagy nem elég lelkesen űző csoporttagokat kinézik, kiközösítik.
Olyan baráti és iskolai közösségekben váltam felnőtté, amelyekben az „egyéniség” szó pozitív jelentést hordozott. Mindannyian egyéniségek akartunk lenni, hogy legyünk „valakik”, és ezt az egyéniséget akartuk megjeleníteni úgy öltözködésünkben, mint beszédünkben, illetve életünk minden terén.
A mai modern keresztény egyházakban a kegyességnek bizony megvan a látszatja[5]. Vagyis egyformán öltözködnek, és ami még rosszabb, egyformán beszélnek. Erre persze az a sztereotip magyarázat, hogy a Krisztust tagadó Pétert is a beszédéről ismerték fel, hogy oda tartozik.
Kérdem én. Aki nem káromkodik, és zsoltárokban meg dicséretekben beszél, az csak egyféleképpen tud? Nem elég gazdag a magyar nyelv a változatossághoz? Vagy Isten gyűlöli az egyénit?
Ellenkezőleg. Még a sokat idézett Pál apostol is elvárja, hogy a keresztények beszéde kellemes, sóval fűszerezett legyen, minden hallgatónak testre szabott[6].
Sokkal inkább egy olyan jelenségről van szó, amelytől óva inteném a modern magyarországi keresztény mozgalmakat.
A „tolvajnyelv” nagyon is riasztó az úgynevezett „kívülvalók” szemében. Felettébb Istentől elhívottnak kell lenni annak a személynek, aki leküzdi enyhe hányingerét, amikor már az ötvenedik hívőtől is csak ugyanazokat a túlhangsúlyozott tolvajnyelvi kifejezéseket hallja, amelyeket egyrészt nem ért, másfelől pedig nem kedvel. Hát még az egyen-hanglejtést, mely művészi dallamot kölcsönöz a szent szavaknak a szent szájakból!
Madách Tragédiája óta nem tudjuk szebben és jobban leírni a keresztény felekezetek olyan jellegű, vérre menő háborúját, amely egy esetleges i és y különbségén zajlik. Ezért nem is taglalnám sokáig a keresztyén és keresztény szavak használatának különbségét. Csak megkérdem, ha már a huszonegyedik században a keresztény szó az ismertebb és az elfogadottabb, főleg a megtérítendő „világiak” szemében, nagy gond lenne esetleg ez utóbbit emlegetni az avittos és szenteskedő mellékértelmű keresztyén helyett?
És itt van a másik problema, amelyet az egyébként kiváló Bibliafordítások okoznak. Többek között a Károli. Mikor is született ez a fordítás? Már lassan 500 éve!! És azóta nem fejlődött a nyelvünk? Talán a keresztényeknek (vagy esetleg keresztyéneknek) nem kell megbecsülniük Kazinczyék nyelvújító érdemeit? Állítom, hogy ha a mai egyházak nem beszélik a fiatalok nyelvét, nem „jut át” az Evangélium üzenete! Nem azért, mert ő előttük el van rejtve az igazság, és nincs fülük a hallásra, hanem inkább azért, mert a prédikátor olyan, mint a megkülönböztethető hangokat nem adó hangszer[7]!
Amint elkezdik használni a belterjes tolvajnyelvi kifejezéseket, az evangélizáló keresztények azonnal kirekesztik a hallgatóságukat a titkos klánból, mondván, többek között, hogy megyünk a gyülibe, kijelentésem van az Úrtól, ez vagy az nem ékes, szolgálótestvér, ámen - hozzátéve, hogy ez azt jelenti: úgy van. Mindenekelőtt nem kellene állandóan azt hangsúlyozni, hogy az Úr így, az Úr úgy. A hitetlen érdeklődő számára nem egyértelmű, hogy Jézus az a bizonyos Úr. Lehet neki viszont mondani, hogy Isten, vagy Jézus, mert azt rögtön megérti. Ugyanígy Szent Szellem helyett mondhatnánk Isten szellemét, vagy Isten Szent Szellemét.
A szent szó sokszori ismétlésével is baj lehet. Mivel az „alulképzett” hitetlen nem tudhatja, hogy a szent szó azt jelenti, hogy Isten számára elkülönített, kiválasztott, az állandóan szentező hívőkről rögtön azt gondolja, hogy ezek is csak álszenteskedő seggfejek. Igenis, ezt gondolja, tessék nyugodtan megbotránkozni.
Továbbmegyek. Ha már keresztények vagyunk és egy egyházközösséghez tartozunk. Nem százszoros-e a felelősségünk egymás szeretésére? Vajon szeretetnek minősül, ha fennhéjázva, kizárólag ezekkel az egységesített mondatokkal vagyok hajlandó beszélni a hittestvéremmel, és egy emberi kifejezés sem sok, annyi sem hagyja el szent ajkaimat? Mért akarunk ilyen módon jobbnak látszani a másiknál?
Ez volt az a pont, ahol mindig is ellenálltam a „kedves” testvéreknek. Hat éven át próbáltam beilleszkedni egy olyan közösségbe, ahol, azt hittem, lelki rokonok között vagyok. De nem voltam hajlandó megadni magamat annak a nyomásnak, ami arra irányult, hogy nyelvi leleményeimet feladva egyenbeszédet használjak.
Egy végtelenül sekélyes lelkű, csúnyuska és gátlásos „szolgálótestvér” közölte velem, hogy „tündérek nincsenek”, máskor pedig, hogy ő nem „infantilis”, („megtagadja hitből”), mert vigyorogva ezt találtam mondani rá, miközben vihorászva függeszkedett a villamos kapaszkodóján. Ez persze nem olyan nagy dolog, hogy emiatt valaki könyvet írjon, de el tudom képzelni, hány hasonló kioktatást és elutasítást szenvedtetek el Ti is, kicsikét normálisabb sorstársaim. Mert ez csak egy a sok példa közül. Ez a személy az adott csoportban értelmiségi elöljárónak számított. De a „megtérésével” sajnos sem lelki problémái, sem pedig intelligenciahiánya nem oldódott meg. Nem tudom, most mi van vele, nagyon remélem az ő érdekében, hogy már sokat fejlődött, és magára se ismer…
Azokról beszélek, akiket szentéletmód-példaként állítanak elénk. És ezek azok a személyek, akik minket, kicsinyeket, fiatal Istenkeresőket megbotránkoztatnak a hülyeségeikkel. Lehet, hogy miattuk ingott meg a hited Istenben. Lehet, hogy miattuk keseredtél el. Ha megértik amit írok, megkeresnek minket, hogy bocsánatot kérjenek. Vagy lesznek egypáran, akik megváltoznak, és többé nem trappolnak elefántként a porcelán lelkünkbe. De addig jöjjön csak a malomkő a nyakukba[8]…
