Amikor azon tanakodom, miért nem sikerül meghallanom a természetfeletti szavát, eszembe jut, hogy voltam olyan közösségben, ahol szinte kötelező volt hallani. Persze hogy mindenki hallotta. Hogy mit? Hát igen, ez már nem mindegy. Hogyan lehet Isten halk és szelíd szavát megkülönböztetni a saját belső hangunktól, vagy esetleg a negatív szellemvilág kisördögeinek sugalmaitól? 

Egyesek azt mondják, hogy a Mindenhatónk csak olyasmit mond, ami amúgy összhangban van a Bibliával, nyilván igazuk van, de azért nem ilyen egyszerű. Sokáig nem akartam hallani semmilyen hangot, mert előtte túl nagy volt a zaj. Emiatt aztán amit a Szentlélek mondott, elhessegettem. Sok fölösleges utat, visszautat, és lépcsőmászást megspóroltam volna, ha figyelek. (Vagy esetleg nem ázok meg, vagy nem sürgetek valamit, ami már úton van, és nem puffogok és harcolok valamiért, amit majd meg kell bánnom, mert nem is kellett.) Utólag mindig eszembe jutott, hogy dehát meg volt ez nekem mondva, motoszkált ottan bennem valami, csak direkt nem figyeltem.

De most már újra akarom ezt a képességemet, (nem egyedi, nem csak az enyém, hanem minden embernek van ilyenje) abban a reményben, hogy nem hagyom magam ismét megtéveszteni.

A szégyen miatt nem vagyunk őszinték. Önmagunkkal, másokkal. Ha közös a szégyen, akkor még lehetetlenebb róla beszélni. Ki kell találni valamiféle kódrendszert, amivel érinthetetlenné tesszük a fádalmat, hogy föl ne szakadjon újra. Vagy szimplán ne nézzünk többé egymás szemébe... És tegyünk úgy, mintha csak az Élet sodord volna el egymás mellől, nem is a közös szenny, a szégyen... De így meg gennyesedik!

Be kell vallanunk magunknak, hogy mi vagyunk a felelősek, képzettek, okosak, műveltek, intelligensek, akik olyan buták lettünk... mert azt hittük, hogy amire nagyon vágyunk, ilyesfajta butaságokkal érhetjük el... A természetfölöttire áhítoztunk, az ember feletti ismeretre, tudásra. A kapcsolatra, közösségre, ami nem evilági, sem emberekkel, sem Istenünkkel. Én nem vetkőztem ki önmagamból senki előtt sem, de amikben hittem, már az is megszégyenít. Önmagam előtt. Hogy elfogadtam, hogy Isten ítéletét kell kérni az ellenségeimre, akik szellemi Jedi lovagként átkokat és rontást küldenek rám... és az én fénykardom is így működik, és csak ontani kell az Igét...

Még az Ige szót is meggyűlöltem. Nem is használom, elhatároztam. Van másik szó, legalább olyan jó, és amúgy se a szó a lényeg, hanem a tartalma. Nem akarom az akkori önmagamat, nem akarom azokat a szavakat, kifejezéseket, viselkedésmintákat. Soha többé.

A szégyen önvád, és Isten szerint, a megváltást követően, hamis önkép. Amikor a Hang azt mondja, hogy te Hülye Lúzer, mitképzelszmagadról... akkor az intellektus mögé bújva el tudjuk rejteni a fájdalmat, a szégyent, az elfojtott vágyainkat. Mert azok nem szűnnek. Kell egy csapat. Szerintem sokan tudják, miről beszélek.

De a mi Urunk nem vádol, nem lát negatív színben. Ez egy becsapás csak, hogy már csalódott bennünk, és lehülyéz. Ez esetben a narrátorok mi vagyunk az ördögeinkkel együtt, akik rongáljuk magunkat ilyesfajta gondolatokkal.

Ezt tanultam tegnap a hangokról. Hogy le a szégyennel, föl a reménnyel, és majd minden más lesz. A hibákat pedig csak akkor érdemes elkövetni, ha tanulunk belőle.