Volt egy napom teljesen egyedül... Kihasználtam, kerestem a természetfelettit, pihentem.

Az égi kapcsolatomnak nem az a fénypontja, amikor eldarálom, vagy át és átfogalmazom, hogy miket szeretnék, és nem is az énekelés, ami természetesen katarzist hoz létre, ha elég ideig csinálom, és hirtelen kinyílnak az üregek az arcomban, orromban, torkomban...

(Mert azt is tudom, hogy ugyanilyen katarzist hoz létre, ha az ember a Mamma miát vagy az Oroszlánkirály főcímdalát énekli sikeresen, tisztán, kinyílva. Az éneklés Isten ajándéka, és ha tökéletesre sikeredik, akkor abban ott van a Mindenható. Bizonyosan más zenéléssel is így van ez, de saját tapasztalatom az énekkel kapcsolatban van. Azok, akik csak egy vallási közösségben eresztik ki a hangjukat, azt hiszik, hogy a Szent Lélek jelenléte hozza létre a lelki orgazmust. Néha biztos így van. De igazából az együtt-éneklés, a közösség, és néha a hibátlan zene az, ami a tökéletességérzéshez juttat. Isten nem a zene, Isten nem az éneklés, és nem a dicséret, bár a Biblia nem véletlen jegyzi meg, hogy dicséretek között lakik. Isten szereti a zenét, szereti az elismerést.)

És hát persze, Ő mindenhol jelen van. Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Szóval a csúcspont mindig az, hogy ha eléggé csend van, abbahagyom a beszédet, akkor valami természetfeletti kommunikáció ér el. Mintha Isten mondaná... és mondja, hiszem, hogy Ő mondja. Mostanság ilyen irányban értettem el valamit:

Az ember igyekszik hasznára lenni a világnak, a környezetének, Isten ügyének. Persze anélkül, hogy túlzott küldetéstudattal folyamatosan a világ összes gondját meg tudnánk oldani. Néhány probléma nem nekünk jut, tudomásul kell venni.

Isten eleve elrendelte a vágyainkat, akaratunkat, de nem élhetünk fatalista bábként! Akiket ide és oda hánynak a hullámok, fújnak a szelek. Sőt, a Biblia szerint nekünk kell széllé válnunk, és a körülményeinken uralkodni. Az a tudat boldogít, hogy Isten, a Mindenható, mindent előre eltervező, eldöntő - jót akar, nekem legalábbis. A többi embernek is, de a jót meg kell engedni.

Istent be kell engedni az életünk, gondolataink, érzéseink, érzelmeink minden területére ahhoz, hogy ez a klasszikus jó akarat meg is valósulhasson. Valamiért Istenapu az embernek szabadságot adott, döntési szabadságot. Dönthetünk ellene... dönthetünk a jó kizárásáról. 

Olvastam mindenféle világmegváltó új gondolkozásról, egyetemes tudatról, kulturális kreatívokról. Meg akarják állítani a környezetszennyező pusztítást, a csak profitra irányuló gondolkodásmódot, a pazarlást, emberi elszigetelődést. A felemlegetett célok (környezettudatos gondolkodásmód, rászorulók támogatása, segítése, anyagiak pozitív célokra fordítása) Istenéi is. De a megvalósítás nélküle... nem fog menni, vagy ha részben megy is, semmit sem ér. Ha a világ ura pusztulást határozott el a Földre nézve, ember meg nem állíthatja.

Egy-egy tettünknek csak akkor van értelme, ha Belőle fakad, Vele együtt mozogva megy végbe, és Ő is a végcél. Ez nagyon elvontan hangzik, de nem az.

Régóta tudom, hogy az ember minden képessége Isten ajándéka, talentuma. Az emberi kreativitás, tetterő szintén. Nem is szándékozott Isten soha olyan népet kinevelni magának, amelyik mindezen ajándékokat, képességeket, talentumokat elnyomja, elássa, más ember akarata alá rendeli (lásd vallási dogmákat, rendszereket, szervezeteket - igazából a Sátánt kiszolgáló - álkeresztény közösségek.) De aki azt hiszi, hogy mindezen ajándékok elegendőek önmaga megváltásához, téved. A forráshoz vissza kell menni, mert a forrás ezt szeretné... Nem szereti az Apa, ha a szárnyra kelt sasfiókok ... erejük teljében ... tojnak rá. Hamar elfogy az az erő, hamar találkozik az ember a korlátaival. 

Ha ideiglenesen nem is, akkor az az ellenség megtévesztése csupán.  Ez nem valami nagy reveláció, de nekem ez volt a karácsonyi üzenet.