9. Elrontott házasságok

 

Mikor az atya, vagy a presbiter, vagy az idősebb (szolgáló) testvér mondja meg, hogy ki a hozzád való. Már itt el van rontva az egész. Aztán jönnek a hazugságok, amivel akár évtizedekig is el lehet húzni a dolgot, hiszen elválni bűn.

 

Pedig az én Istenem azt akarja, hogy a hozzá tartozók boldogok legyenek. Úgy Istenigazából! Az életük minden területe a tökéletesség irányába mutasson. Csak így tudnak jó példái lenni az Istennel való együtt élésnek, járásnak. A hitetlenek előtt nagyon is kilóg a lóláb, amikor szenteskedő mosollyal és szemek égbe forgatásával terelődik el a téma a házasság nehézségeiről, és az Úr jó! felkiáltással helyettesíti az ifjú keresztény menyecske a tényszerű beszélgetést. Vagy fájdalmas sóhaj következik, és a mártíri „Tűrni kell!” érzékelteti a hallgatósággal a „hívő” asszony szenvedéseit.

 

A házasság nem egy egyszerű téma, a Biblia is azt mondja, titok.[1] Hogy két ember hogyan tud jól, célszerűen és hatékonyan együtt élni, állandóan megújulva a kapcsolatban, valóban isteni kegyelem tárgyát képezi. Szerintem először is komoly munkát, erőfeszítést igényel mindkét fél részéről, másodszor jelentős imaéletet, isteni kegyelmet. És még így is adódhatnak gondok.

 

De ha mindezeket a természetes nehézségeket tetézi vallásos prüdéria, Istentől nem megkövetelt emberi rendelések és utasítások követése, hát…. Isten mentsen egy ilyen együttéléstől.

 

Szegény nagyanyám halála előtt kiolvasta a különböző női nevek sorozatcímmel kiadott összes „romantikus” regényt. Ő, mint Szűz Mária leánya (- apácaiskolába járt, ahol első sorban ezt tanulta meg hangoztatni), nyolcvan éves fejjel kezdte megérteni, hogy a testi szerelem, uram bocsá, a szex, nem feltétlenül bűn, hanem a házasság nagyon fontos, központi része. Nagyapám tíz évvel előbb halt meg, leginkább depresszióban. Haláláig magázták egymást, és az utolsó években a maguk morgolódós módján folyamatosan veszekedtek. Soha nem láttam őket közös szobában aludni, vagy egymás kezét fogni. Halála után nagyanyám utalgatott rá, hogy bizony, a már fentebb említett romantikus (rém)regényeket olvasva jött rá, miket is mulasztott el e téren, és „Szegény papa” felkiáltással érzékeltette, hogy miket. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy milyen lehetett „szegény” nagyapámnak együtt élni egy apácazárdában nevelkedett nővel.

 

A karizmatikus gyülekezetek se jobbak. A tudatlan asszonykák, főleg, ha valamilyen címet, vagy rangot is akasztanak a nyakukba, kellő mennyiségű butaságot tudnak ráömleszteni a kevésbé rangos vagy „fiatalabb” hölgytestvérekre. Tényleg sajnálom a férjeket!

 

Ezek a badarságok különböző bibliai félremagyarázásokból származnak, és tulajdonképpen csak arra jók, hogy az asszonyok kontrollálhassák a családi - szexuális és ezen keresztül a teljes - életet. Így el tudom képzelni, mekkora mítosszal veszi körül a kiokosított keresztény asszony a menstruációt, melynek időtartama alatt (ha nagyon akarom, még hozzáadok egy-két „tisztulási” napot) még meg se érinti férjét, mondván, ő tisztátalan. Erre mondom én, hogy minden tiszta a tisztának, és minden tisztátalan annak, aki annak tartja. Számoljunk csak! Huszonhét naponta van minimum hét olyan nap, mikor az illető hölgy még puszit se ad a férjének. A fennmaradó húsz napra is van megírt koreográfia, pl. heti egy vagy két böjti nap, egyéb elfoglaltságok napja, meg a fejfájás, és stb. Tehát, jó, ha a férjnek egy hónapban jut hat nap, amikor esetleg a „Bűn” rávetülő árnyéka nélkül élhet házaséletet nejével.

 

Ha a pasas jól be van etetve, és elfogadja ezt a rendszert, szinte tuti, hogy elfojtott lelki és testi problémái vannak, amik vélhetőleg olyan aberrációkban fejeződnek ki, mint hogy a gyülekezetben minden csinosabb hölgy ruházatát kritizálják, vagy egyébként borzasztóan kényszeredetten viselkednek, és kemény prédikációkat rittyentenek .a bűnös paráznaságról. Tulajdonképpen oda lyukadtunk ki, hogy a tünetek ugyanazok, mint a papoknál.

 

Nem hinném, hogy bármely nőnek joga lenne így beosztani a férje életét. Nem szeretetből származnak az említett rendtartások, sokkal inkább a kontroll igényéből, és esetleges párkapcsolati gondokból.

 

Az a véleményem, hogy meg kell változni a keresztények gondolkodásmódjának e tárgyban. Többet kellene olvasni azokat az újszövetségi szakaszokat, amik a szeretet lényegéről szólnak, és kevesebbet szemezgetni az ószövetségi (esetleg kényelmesen felhasználható) rendtartásokból.

 

 

Mindenkit foglalkoztat vallási, felekezeti hovatartozástól független beosztásban. Akinek van, annak gond a megőrzése, elköltése, akinek nincs, na ezt nem részletezem.

 

Az Újszövetségben vannak tálentumos és egyéb pénzes történetek, de ha jól érzékelem, az ószövetségi áldásígéretek nem tartalmaznak utalást pénzre. Isten azt akarja, hogy az Övéi gazdagok legyenek. De ezt Mózes idejében, Jób idejében, Dávid és Salamon korában vagy akár Dáriusz korában még nem a pénzben fejezték ki. (Hanem aranyban, ezüstben, ingatlanokban, marhákban, barmokban.)

 

A mai korban már nehéz függetlenítenünk magunkat ettől a fiskális eszköztől, bár elméletileg lehet „gazdagon” élni pénz nélkül… Na persze el kell vonatkoztatnunk attól a prekoncepciótól, hogy a „gazdag” szó a pénzes embert jelenti.

 

Én azt találtam a kedvenc könyvemben, a Bibliában, és sok tapasztalati bizonyíték támasztotta alá eme találmányomat, hogy a pénz nem fizikai, hanem szellemi dolog. Nemcsak közgazdasági értelemben, hanem igazi úgymond transzcendentális-szellemi megközelítésből. Isten továbbra sem különböző pénznemekben méri az áldást, nem törődve a gazdasági-tudományos fejlettség szintjével.

 

Tehát, én nem vitatom azon Istenhívők elbeszéléseinek igazságtartalmát, akik kértek bizonyos összegeket imában, és pontosan megkapták. Persze, Istentől mindenféléket lehet kérni, mért pont ne pontos pénzösszegeket. És miből áll Neki megadni, még akár egy ilyen szellemi szempontból butuska kérést is.

 

Hiszen az embernek általában nem az összegre van szüksége, hanem arra a dologra, amire ezt az összeget fordítani akarja! Pl. ki akarja fizetni az adósságát. Szerintem ilyenkor célszerű Istentől az adósságtól való megszabadítást kérni a pontos összeg helyett, hiszen rengeteg egyéb módja is lehet az adósság rendezésének. Pláne, hogy még ilyen ígéreteink is vannak, hogy nem veszünk kölcsönt, hanem adunk. Sok népnek.[2] Mi van, ha Isten a pontos összeg banki átutalása helyett pl. úgy dönt, hogy az, akinek tartozunk, egyszerűen elengedi az adósságot??? Akkor nem kaptunk pénzt, egy fityinget se, de mégis sokkal gazdagabbak vagyunk, főleg lélekben és szellemben, nem beszélve az adósságelengedő bonuszáról.

 

Azt gondolom, hogy a földi pénzek bolondságnak számítanak a mennyei dimenzióban. Csak mi vagyunk úgy elnevelve, hogy a boldogságunkat, boldogulásunkat a pénzhez kötjük.

 

Sokkal jobb például egy ebéd ára helyett ebédet kapni egy kedves ismerőstől. Ilyenkor a teli has mellé még kedves mosoly, jó kapcsolat és két személyre szóló áldás jár.

 

Ezt tudnia kellene minden egyházi elöljárónak. A katolikusok álszerénységét volt módom tapasztalni. A „Szegény Iskolanővérek” csak beszélni szerettek a szegénységről, de gyakorolni már nem igazán. Iskolájukba beíratott szerencsétlen áldozataik között aszerint tettek különbséget, hogy az illető szülői háttere mennyit adakozott a „Szegényeknek”. Az igazán árvát és nyomorultat bár befogadták, és vélhetőleg örökségéből is lenyúltak egy jó adagot, a további adományok reményének hiányában azonban igazán kegyetlenül kezelték. Nagyon szúrta a szememet. Tizennégy évesen még tényleg azt hittem, hogy az egyházban szeretetnek kell uralkodni, és tökéletességnek… Többek között ezért is lettem antikrisztus előttük. (Önvédelem: mivel ők az istentelenek, hazugok és csalók, tőlük ez a minősítés bóknak számít, és tulajdonképpen azt jelenti, jó keresztény, krisztusi személy vagyok.)

 

Van rá Bibliai szabály, hogy az egyházi vezetők, mint nyomtató ökör, bekötetlen szájjal trappolhatnak a vetésben[3]. Bele-bele haraphatnak. És részesülhetnek munkájuk gyümölcséből.

 

Isten ezzel azt akarta mondani, hogy nyugodtan elfogadhatják az ajándékokat és adományokat. Ne legyen lelkiismeret furdalásuk, ha a hívek adnak nekik valamit.

 

De azt Jézus nem mondta, hogy az egyház központi témája legyen a „Gyűjtés”. A Tized. Az Egyházadó. Az adomány. Az Adakozás.

 

Az én értelmezésemben az az egyházi személy jár el korrektül, aki elfogad, de nem kér. Ingyen vette, hát ingyen adja. Az a Mindenható dolga, hogy intézkedjen az anyagi háttérről. De prédikációk, leiratok, levelek, tanítások százait annak szentelni, hogy megtanítsuk a híveket tizedet adni, adományokat adni, jó bőkezűen, eltartani a pásztorokat, papokat, apácákat, presbitériumot és egyéb szolgálótestvéreket, szerintem gusztustalan. Nem csak az én gyomrom fordul fel az olyan vezetőktől, akik átlaghíveik félévi fizetését kitevő árú öltönyökben grasszálnak vagy röpködnek fel-alá a világban.

 

Én is szeretek jól öltözni. Csinosan, elegánsan. (Igény esetén tanácsokat is tudok adni, hogy hogyan lehet egy jó kis import turciból fillérekért igazán „istenien” kirittyenteni magad.) És van egy rétegnyi ember, akit ez nem izgat. Egyik se bűn. De nyilvánvalóan megbotránkoztatni potenciális megtérőket vagy akár hívőket, az már igen.

 

Bölcsesség kéne, Krisztus értelme, meg effélék. Minek mindig a fölösleges izgatás? Ha valaki a kereszt botrányán botránkozik meg, ám legyen. Ez benne van a pakliban. De Jézus nem engedte meg az apostoloknak és tanítványainak, hogy további felvételi vizsgákat támasszanak az evangéliumot hallgatókkal szemben. Pl. ha az érdeklődő elviseli a prédikátor sértéseit, szemtelenségét, kivagyiságát, lekezelő modorát, akkor nyert, és megtérhet. Ha nem, bocsi, az evangélium nem neki szólt… Menjél te a pokolba…

 

Kedves Olvasó! Ha már otthagytál így evangélizációkat, istentiszteleteket, alkalmakat szeretnélek tájékoztatni, hogy az evangélium minden körülmények között neked szól. És még valami igazad is van abban, hogy kiakadtál. De ezt nem Isten akarta, Isten továbbra is nyitott, érdeklődik irántad, kapcsolatot akar Veled teremteni és fenntartani. Krisztus keresztjén keresztül. Ez a kulcs.