Vannak azonnal érezhető pozitív hatásai. Egy csomó ismerősöm nyugodtabb. Kevésbé terhelik le a munkák. Semmi se annyira sürgős. Még az is lehet, hogy ez a normális? Persze nehéz nem aggódni a megélhetés miatt, de másfelől elvégezhetünk olyan régóta halasztgatott feladatokat, amikre sose volt idő, mert rohanni kellett a pénz után. Tán ideje, hogy elgondolkozzunk az életünk értelmén.  

Rájöttem, hogy miért imádkoznak az emberek a halottakért: bűntudatból.

A halál azért van, mert az ember megszegte az Isteni törvényt. És egy végtelen szar dolog. Elképzelhetetlen, hogy akit ismertünk, szerettünk, beszéltünk vele, számítottunk rá, ő számított ránk... simogatott a szavaival, a pillantásával, vagy csak azzal, hogy elismert és gondolt ránk... egyik pillanatról a másikra nincs többé. Ezen még a mindentudó Jézus is sírva fakadt.

Keresztényként azt kérdezzük magunktól: vajon találkozunk az elvesztett szeretett emberrel az Isten örök országában? Bejutott? Jézushoz fordult-e, mielőtt elszállt a testéből az élet? És továbbá mi megtettünk-e mindent azért, hogy megértse azt az egyszerű igazságot, hogy Jézus személye az az ajtó, akin belépve megkaphatjuk a transzcendens, tökéletes ország állampolgárságát, és megmenekülhetünk a második haláltól. Aki hisz abban, hogy a Biblia Isten útmutatása, üzenete, információja ... vagy antik blogja ... az emberi olvasótábornak, kiolvashatja a szövegből, hogy kétszer van halál. Amikor Ádám meg Éva falatozott a tiltott gyümölcsből, nem veszítették el földi életüket, holott Isten halálbüntetést helyezett kilátásba. A testük akkor még nem halt meg. Csak az Istenhez kapcsolódó lényegük veszítette el az életet. Ezt a belső személyt hívják egyes keresztény körökben szellemnek, máshhol léleknek. (Aztán egyesek ezen jól elvitatkozgatnak, de aki akarja, érti miről van szó, bármelyik nevén nevezzük is a láthatatlan lényeget.) 

Én úgy értem, hogy az ember Isten nélkül egy hullával a belsejében mászkál. Kétlábú koporsók vagyunk, amíg el nem fogadjuk, hogy ezen állapotunkra Jézus áldozatának elfogadása a megoldás. Ilyen egyszerű, és máris bent vagyunk a tutiban. Megkaptuk a zöldkártyát az égi paradicsomba. Ez az evangélium nicknevű örömüzenet lényege. Nem kell magadat megmenteni, mert Jézus azért élte végig azt a harminchárom évet itt a földi poros nyomorban, hogy megtegye helyetted. Aztán az egyáltalán nem derűs földi lét után elég kudarcos felhanggal, keresztre feszítve távozott a testéből. A kudarcból aztán amerikai hepiend lett, ahogy kell, feltámadás, miegymás.

Hé haver, nem kell ezután törleszteni a havi részleteket, nem kell másodállást vállalni és pitizni a főnöknek, anyósnak, volt barátnak... Szabad lehetsz! Valaki egyszer csak kifizeti az öt-tíz-tizenöt-harminc-negyven millát. Istennek és Jézusnak ugyanis mindegy a szám.

Keresztényként az a dolgom, hogy növeljem a fan-club létszámát, és mindenkivel megpróbáljam megértetni, hogy csak Jézushoz kell segítségért fordulni, és minden megoldódik. És amikor egy ismerősöm meghal, csak ezt kérdezem magamtól: tényleg megtettem mindent, hogy elmondjam neki az igazságot? Megadtam az összes segítséget, hogy megtalálja a keskeny utat?

Már késő. Nem ér a halottakért kérni Istent. Egy életünk van, és neki is egy élete volt. Ha elszúrta, hát elszúrta. Ha elszúrtuk, hát elszúrtuk. Ezt hallottam valami zseniális TV-sorozatban: Isten egy dolgot nem tehet meg: a múltat nem forgathatja vissza. Ez is egy ilyen eset. Viszont valamire figyelmeztet: mindig legyünk készen elmondani, hogy mi miért és miben reménykedünk, miért hiszünk abban, hogy élő szellem van bennünk, és ezáltal állampolgárságra van esélyünk. Hátha az az egy beszélgetés lesz perdöntő az adott ember gondolkozásában. Még talán megmenekülhet.

Ha azzal foglalkozunk, ami Istent érdekli, azaz az emberi lelkek megmentésével, akkor majd Ő biztosítja a megfelelő munkakörülményeinket, mint egy igazi jó munkaadó. Lesz kaja, pia, kocsi, fedél. Jézus ezt ígérte. Már csak hinnünk kell benne.