Előszóként annyit, hogy minden kedves olvasómtól elnézést kérek, hogy béna a formátum. Per pillanat ennyi tellllik tőlem. Majd egyszer lehet, hogy sokkal ügyesebb leszek. Kérlek, viseljétek el a külcsín hiányát az esetleges belbecs reményében. (ért, miatt, érdekében, helyett, előtt, szerint, mérten....)
5. A megbocsátásról
Igen, még hetvenhétszer is…. De vannak feltételek. A Krisztusi kötelezettség azoknak szól, akiket megbántottak, majd a megbántó személy bocsánatot kért. De mi van akkor, ha a bunkó nem kér bocsánatot? És ez a gyakoribb. Saját lelkünk megnyugvása érdekében ilyen esetben is célszerű megbocsátani, nem neheztelni tovább. De akkor is maradt egy megoldatlan probléma. A bunkó tartozik nekünk. Egy bocsánatkéréssel. Az adósunk marad, amíg ki nem fizeti tartozását. A megbántottnak az a kötelessége, hogy felhívja erre a tartozásra az illető figyelmét.
A figyelmeztetés elmaradása esetén azonban, jogi véleményem az, hogy nem igazán állnak be a tartozás és joghatásai, hiszen a megbántott is mulaszt. Vagyis hibás magatartás az, hogyha megbántottságunkat elrejtjük, és nem hívjuk fel a bunkó figyelmét a bunkóságára. Szándékosan használom a nagyon is találó bunkó kifejezést. Szerintem bőven megérdemli bárki felekezeti hovatartozás nélkül, aki érzéketlenül, minden köz vagy egyéni haszon nélkül érzékeny és nyitott szívű fiatal vagy kevésbe fiatal keresztényeket, hívőket, érdeklődőket leckéztet, oktat, bizonytalanít el. (Ha bármi fajta haszonlesésből teszi, akkor már gonosztevőnek minősül.)
A fenti csoportba tartozó fiatal istenkereső személy valószínűleg nem ismeri még a Bibliát és Isten által biztosított írott jogait, ezért aztán minden bizonnyal azt gondolja, hogy ő a hibás, és a másiknak van igaza, meg amúgy is nagyon igyekszik „jóember” lenni, ezért elhatározza, hogy nem törődik a bántással. De azért marad benne egy elrejtett seb.
Kedves Olvasó! Ezúton tájékoztatlak, hogy Isten akarata az, hogy ne hagyd magad! Ne tűrd el a sértéseket és érzéketlenségeket akármilyen nagy dicsfényben sütkérező keresztényként tetszelgő egyháztagtól sem! Menj oda, dorgáld meg. Ha bocsánatot kér, jó. Ha nem, akkor olvass a kulcsok hatalmáról az evangéliumokban[1]. Ritkán tanítanak erről a témáról, és ha igen, akkor is az altruista megbocsátásra helyezve a hangsúlyt. De Jézus feltételessé tette ezt a kötelezettségünket!
Beleestem én is a fent említett hibába. No, nem akkor, amikor apácák által irányított (katolikus) kollégiumba jártam. Akkor még az osztálytársaimmal történt igazságtalanságokért is kiálltam, és próbáltam rávenni az apácákat, hogy lássák be tévedéseiket. Az eredmény az lett, hogy antikrisztusként kiebrudaltak. Tizennégy évesen, életemben immár másodszor halálos csalódás ért a magukat keresztényeknek valló személyek részéről. Tudtam, hogy nekem van igazam, de nem voltak eszközeim az igazam érvényesítésére.
Viszont amit akkor még nem tudtam, az az, hogy Istent nem ítélhetjük meg a magukat Isten szolgájának valló emberek alapján!!! Embert barátjáról. De Istent nem lehet az ő nevével vagdalkozókról, és álságosan vallásoskodókról, az Ő nevében feketébe öltözködőkről!
Istent csak a Biblián keresztül és személyes szellemi kapcsolat alapján ismerhetjük meg. Ne veszítsük el a nagyszerű mindenhatóba vetett bizalmunkat és életünk legbiztosabb, legértékesebb kapcsolatát, csak azért, mert egyik-másik teremtménye nem tud helyesen élni ajándék-szabadságával!
A harmadik csalódásomkor nyitottam ki magamat igazán. Csak túl széles körben. Persze, Isten fele nyitni kell, ha megtér az ember. De az emberekkel szemben kötelező az óvatosság. Nehéz dolog ez. A szoros kapu és keskeny ösvény egyik legnehezebben leküzdhető rejtvénye. Kiben bízzunk? Kitől fogadjuk el és milyen tanítást, tanácsot, intést stb.? Nincs rá egyenválasz. Rá kell érezni. Szellemi szinten.
És van itt még valami. A megaláztatások, üldözések tűréséről. Boldogoknak kell lennünk, ha üldöznek, ha megaláznak, ha gyaláznak, ha szenvedünk, mert jutalmunk bőséges a mennyben[2]. De ne legyél azért ostoba! A szelíd, mint a galamb, egyszerre lehet ravasz, mint a kígyó[3]. Az idézett ígéretek nem bármiféle szenvedésre és üldözésre vonatkoznak. Olvasd el figyelmesen az idevonatkozó Biblia-részleteket. A szenvedés néma tűrése akkor nyer jutalmat, ha a szenvedés abból fakad, hogy keresztényként élünk, beszélünk, evangélizálunk, vagy szolgálunk. Az üldöztetésnek ilyenkor, szabály szerint, a nem hívőktől kell erednie. Még egyszerűbben fogalmazva, a lelkiismereti szabadságunk megsértéséből fakadó bántalmazások szelíd elszenvedéséért jár az említett jutalom. (Ha máskor szigorúan, betű szerint értelmezzük az írásokat, akkor jelen esetben is így kell!)
Semmiképp se hiszem, hogy a Biblia bónuszokat ígér azért, hogyha hagyjuk, hogy azok, akiknek szerető testvérként kellene viselkedniük, arcul csapnak, kifosztanak, meggyaláznak minket[4]. Erre más a megoldás. És azt sem hiszem, hogy hétköznapi életünk üldözőivel, gengsztereivel szemben ne lenne jogunk és kötelességünk védekezni.
6. Szex
Minden vallásos tudja, (még a legkisebb is,) hogy a paráznaság bűn…. HÚÚÚÚ, mi az a paráznaság??? Katolikusék, ha nem is a teljes klérus, de a köznép bizony erőteljesen azt a régi elvet vallja, hogy a paráznaság egyenlő a szexszel. A szigorú törvényben azért vannak kibúvók, pl. házasság közbeni szex, amely az aktuális irányzattól függően vagy csak különböző pozitúrákban megengedett, vagy csak gyereknemzés céljából, általában élvezés nélkül, mely utóbbi bűnt akár szimplán a szex-közben-jól-érzem-magam alaphelyzettel is el lehet követni, orgazmus hiányában is.
Mielőtt tovább fejtegetném a dolgot, elárulom, hogy egy idő óta a következő szabályhoz tartom magam: NE BÍZZ OLYAN EGYHÁZAKBAN, AHOL AZZAL TÖLTIK AZ IDŐT, HOGY A KÁMA SZUTRA FIGURÁKAT SOROLJÁK BE A MEGENGEDETT, AJÁNLOTT, BŰN ÉS ISZONYATOS BŰN KATEGÓRIÁKBA!
Amikor az apácákhoz jártam, tizennégy évesen, mindent tudtam a szaporodásbiológiáról, és nem mondom, hogy egyáltalán nem érdekelt. De annyira semmiképpen sem, amennyire az apácákat és az atyát. Hosszas hittanórák szóltak arról, hogy csókolózni bűn-e vagy sem, és mi van a tapizással (azidőtájt még így hívták a jányok). Nem beszélve arról a rendszeresen felhozott és agyonmagyarázott témáról, hogy az ujjatlan póló viselése milyen nehéz helyzetbe hozza szegény atyát, aki bizonyos, számára meg nem engedhető gerjedelemben találja magát, melynek iszonyatosan nehezen tud ellenállni, és ez az ujjatlan pólót vagy inget viselő leányzó súlyos bűne…
De menjünk még vissza az időben. Gyerekkoromban elsőáldozástól kezdve, jó katolikusként rendszeresen gyóntam, mindig ugyanazt, miszerint „verekedtem, veszekedtem, hazudtam, szüleimnek engedetlen voltam, más bűnömre nem emlékszem.” Szerintem tíz év körüli lehettem, mikor betévedtem egy nagyon gusztustalan, kövér, idős gyóntató paphoz, máig emlékszem májfoltos kezére és petyhüdt szájára, ahogy a gyóntatófülke rácsához nyomakodott. Az általános szöveg után vártam volna a penitenciát, de ehelyett kérdezgetni kezdett.
- És más nem volt? Másra nem emlékszel?
- ??? Nem.
- Nem volt valami… tudod, na, olyan …. Szóval nem nyúltál magadhoz… olyan helyen?
- ???? Neem.
- És nem engedted a fiúknak, hogy a blúzodba nyúljanak? Ők sem nyúltak hozzád?
- Nem!
- És nem láttál esetleg más kislányt, vagy kisfiút, aki ezt csinálta? Meséld el szépen… Isten megbocsát…
- Nem!
Bevallom, kicsit későn érő típus vagyok, és bár fel voltam orvosilag és mindenhogy világosítva, ebben az életkorban még leginkább az érdekelt, hogy mikor mehetek le a játszótérre görkorizni, illetve, hogy végre le tudom-e győzni futásban a szomszédban lakó, három évvel fiatalabb Gyurikát, mely esetben én leszek a banda kapitánya. S bár tudtam, hogy a pap mire utal, a valóságban értelmezhetetlen volt, hogy bármilyen fiú mért nyúlkált volna a blúzomba, (mely kérdés még évekig talány is maradt).
A legnagyobb szerelmi élményem ekkortájt az volt, hogy miután második osztályban többször megvertem a Robit, védve barátnémat, a gyönyörű copfos Marikát, Robi ötödikre átszerelmesedett belém, minek úgy adta tanújelét, hogy egy sorállás alkalmából mellém somfordált, és óvatosan meg akarta fogni a kezemet. Természetesen azonnal elhúztam, és ezzel a dolog el is volt intézve.
A gyóntató pap második kérdése után, annyi idősen is teljesen tisztában voltam vele, hogy egy vén kéjenc egyháztaggal találkoztam, aki azon élvezkedik, hogy fiatal gyerekek gyónását hallgatja, és az eseményeket elképzeli. Mit tesz egy kis kényszer cölibátus…
E földön lakozzál. Ez is egy parancsolat. Tessék megkeresni. 37. Zsoltár. Többek között azt is takarja, hogy a földi törvényszerűségek között, ismervén a gravitációt, belenyugodva a földi körülményekbe, egyszóval „normálisan” kell élnünk. Legyünk normálisak! Ha nem leszünk, nem jól értettük Jézust. Jézus rengetegszer ivott és evett nyilvánosan, a Bibliai leírásokban, példaértékűen. Valószínűleg jóízüen, minden manír nélkül, mint akárki más, reggelizett, ebédelt, vacsorázott, vagy nassolt. Sőt, a feltámasztott halottak esetében földhözragadt módon rögtön utasította az ájuldozó rokonságot, hogy adjanak enni a feltámasztottnak. Az evést Jézus feltámadása után is arra használta, hogy materiális, egyszerű és kézzelfogható bizonyítékot adjon, ő földi életre alkalmasan támadt fel, nem kísértet.
A szex szintén a földi élet tartozéka. Értelmes módon kezeljük, értelmes módon éljünk vele.
