Jézus úgy készült fel a munkára, hogy elvonult a pusztába. Negyven napra. Nem is a nem evés volt itt a lényeg. Most jöttem rá. Hanem az, hogy testileg-lelkileg teljesen rábízta magát a természetfölötti gondviselőre.

Nem tanakodott, hogy hol fog aludni, fürödni, átöltözni, hogy védekezik a skorpiók, kígyók és egyéb sivatagi szörnyek esetleges támadásaival szemben. Nem volt mobilja, amin segítséget kérhetett volna a barátaitól.

Csak úgy, teljes egészében lemondott a hétköznapi aggodalmakról, az emberi támogatásról. Tökéletes bizalom. Ez az alapja a csodáknak.

Isten sok emberét zavarta ki a pusztába. A semmibe. Vagyis a világi, materiális szempontból vett semmibe. De Ő ott volt! A semmi jelentette a Mindent. Rendkívül nehéz csak egy civilizációs vívmányunkról is lemondani... nem hogy mindről egyszerre. Kell az aszfalt, a TV, a mobil, a dezodor, a krém, az esti sör...

Pedig az én parancsolataim nem nehezek... Kinek? 

Ha valaki követni akarja Jézust, és be akar állni az aratómunkások közé, vélhetőleg meg kell teremtenie a saját pusztáját. Mindannyiunknak ezt kell tenni? Talán nem ilyen szigorúan.  Nem hagyhatjuk egyszerűen hátra a munkahelyünket, családunkat, barátainkat. Talán figyelembe vehetők itt a páli üzenetek: mindenki éljen és maradjon úgy, ahogy akkor volt, amikor Jézust megismerte. Mindenkinek más funkciója van az egyházban. Nem lehet mindenki apostol, próféta, tanító. Kellenek férjek, feleségek, munkavállalók és munkáltatók. Dolgozni kell, családunkról gondot kell viselni. 

Csak meg kell találni az egyensúlyt, és legalább lelkileg el kell jutni a pusztába, a függőségektől és biztosítékoktól mentes állapotba. Ha beleugrunk a semmibe, megtaláljuk a mindent.